Hukkle

Pálfi György filmje egy folytonosan csukló parasztemberről kapta a címét, a "Hukkle" az ő örökös légzési rendellenességének a hangját utánozza. Ismét bebizonyosodott, hogy a filmeknél igenis sokat számít a jó címválasztás, mert lásd, a Hukkle is végig olyan eredeti és pontos lett, mint amilyennek a főcímmel indult. A film egy sor dologban eltér a megszokottaktól: nincsenek igazán fő-és mellékszereplők (sőt, az állatok és az emberek egyenrangúak ebből a szempontból), habár van hangja a filmnek, nem emlékezhetünk egyetlen rendes párbeszédre sem, és a cselekmény szövése sem mindennapi, mert bár a linearitás jegyében fogant, mégis furcsa és szokatlan.

Különböző állatok élik a hétköznapi életüket, és miközben őket látjuk, közben -mintegy véletlenül- figyelemmel kísérhetjük a környezetükben levő emberek tetteit is. A humán szereplők egy krimi-vonalon kapcsolódnak össze, ami azt jelenti, hogy miközben szisztematikusan haladunk egyik szereplő bemutatásáról a másikra, a különböző cselekményszálak végül egy gyilkosság-sorozatban nyerik el értelmüket. Izgalmas a történet is, de az igazi újdonság a képi stílus, vagyis az az energia, amit a hangoktól eltávolított, magukra hagyott képkockák sorozata képvisel. Ülünk szépen a moziszékünkön, nézzük a képeket, és kb. a 10-ik perc után már annyira belejövünk a film sajátos hangulatába, hogy szinte már furcsa lenne egy normál párbeszédet, vagy akár csak egy "rendes", átlagos hangot hallanunk. Jól van ez így, jól működik a rendszer: mivel semmi más nem köti le a figyelmünket, csakis a képekre tudunk koncentrálni, és így erőteljesebben "jön át" a történet, ami ráadásul nagyon pontosan van megírva. A profi forgatókönyv elengedhetetlen egy ilyen filmnél, ezért is működött közre a megírásában például egy képzett dramaturg, Ruttkay Zsófia. Egyébként a film alapján az egész stáb szimpatikus és tehetséges fiatalok csapatának tűnik, és ezt a képzetet csak erősíti a film hivatalos honlapján olvasható forgatási napló, ami szerint a földi filmkészítés összes nehézségével szembe tudtak szegülni az alkotók, és nem a gázsik, hanem a kreativitás jegyében dolgoztak. Az első filmes rendező operatőre Pohárnok Gergely volt, akivel már több kisjátékfilmet is készítettek együtt, és aki nagyon remekül igazodott a film speciális képi elvárásaihoz: az ő képalkotásával lett a film olyan játékos és különleges, mint amilyennek valószínűleg a rendező megálmodta. Ez a megálmodás a gyakorlatban egyébként úgy nézett ki, hogy a rendező, aki egy vidám természetű, mosolygós fiatalember, leutazott a helyszínre, eltöltött ott némi időt, és ez a történet jelent meg lelki szemei előtt. Élénk fantáziája van, az már biztos.

Jó film a Hukkle, nem véletlen, hogy az alkotók mind a Golden Globe-ra, mind az Akadémiai Díjra (Oscarra) készülnek nevezni vele, és az sem, hogy rendezője az idei Filmszemlén elnyerte a Legjobb Elsőfilmes díját. A teljes körű szakmai elismerés mellett a közönség is fogékonynak mutatkozott a Filmszemlén és a Titanicon egyaránt vetített filmmel szemben, sőt, megkockáztatnánk azt is, hogy a Hukkle a hazai kult-gyanús filmeknek járó osztatlan lelkesedést váltotta ki az eddigi nézőiből, és szerintünk ez a siker-vonal még csak most indul…