Félelem.com

A film elején még elégé jópofának tűnik, hogy Cure-os make-upban egy német csávót bevisznek a rendőrőrsre, ekkor még nem tudjuk, mi ordítozik (ezért nagyon jó ötlet, hogy német, mert így nem tud lelőni semmiféle poént), nem tudjuk, járvánnyal, vagy mivel van dolgunk, mindenesetre már a színen van a szépséges Natascha McElhone, a Ronin és legutóbb a Solaris sztárja a járványügyiek részéről, és ugyancsak a színen van már Stephen Dorff, az ügyeletes detektív személyében.

A sejtelmes kezdet után azonban hamar kiderül, hogy egy sima poltergeistról van szó, amelyik az interneten keresztül szedi áldozatait. A delikvensek legnagyobb parájukkal találják magukat szemben, a víziszonyos lány azt hallucinálja, hogy épp vízbe fullad, aki a csótányoktól fél, perceken belül egy tonna csótány társaságát fogja élvezni, néhány példány a szájába is belemászik. Hiába a Cure-os csávó németajkúsága, a néző számára viszonylag hamar összeáll a kép, a film pedig szépen megindul az bénaság és unalom lejtőjén.

Ekkor jön a slusszpoén. Ugye minden rejtélyes gyilkosságos filmben van egy prototípus, az alapgyilkosság, aztán jön a demó, egy-kettő, vagy több, és végül jön a fő gyilkosság, amely aztán már egy hajszál híján nem következik be. Az utolsó, főgyilkosság, ha a főszereplő nő, akkor a főszereplő ellen irányul, máskor pedig a nyomozó nője ellen. Nem okozott tehát komolyabb meglepetést, hogy a nyomozó fő félelme egy sorozatgyilkos volt. Naná.

Ez a sorozatgyilkos megérdemel pár szót, mert a film fő alappillérét képezi. Elkapja az ártatlan nőket, megkötözi őket, és mindenféle késekkel addig vagdossa, amíg az áldozat könyörög a halálért, ez ha most menne a tévében bizonyára sárga körben 12-est kapna, de attól még meglehetősen bestiális erőszak. Kimeríti az indokolatlan erőszak fogalmát, amikor az erőszak nem valami történet mentén, nyomán, kapcsán kerül a filmbe, bizonyos keretek közt, hanem "adj neki", amúgy jó parasztosan, "direktbe", és az erőszak egyenlő a történettel. Mi tagadás, alaposan felzaklatja az embert az ilyen brutalitás látványa, ugyanakkor ez már egy rég megbukott vonal, és mindenki tudja, hogy nem szól semmiről, és nem vezet sehova. Az emberek megérzik, ha valaki át akarja őket verni, és ez a film pont ilyen. Egyszerűen semmit sem nyújt, csak művészkedő montázsokat, próbálják a legsejtelmesebben tálalni a nyers és üres brutalitást. Egészében nem látunk mást, csak a villogó vásznat, ehhez adódik még hozzá a sokkoló célzattal készített hangsáv, mindenféle zörejek, amik jól kimossák az agyat. Az eredmény siralmasan gyenge, és ezt jelen pillanatban egy olyan ember mondja, aki végigizgult pár horrorfilmet, párat pedig határozottan bírt is.

Jó, hogy van benne néhány jelenet, amiben Natascha McElhone és Stephen Dorff csak úgy szerepelnek, ők hozzák vissza a filmet időről időre a nézhetőség talajára. Ha nem lenne a filmben 4-5 percenként valami emberi fogyasztásra alkalmas jelenet, ahol nem csak villogást, összeszabdalt testeket, művészkedő montázsokat és hangeffekteket kell elszenvednünk, a néző bizony nagyon hamar kifordulna a teremből. Így azonban az a bizonyos szalma folyamatosan ott lebeg az orrunk előtt, mint a mesebeli szamárnak, és végigszenvedjük az egész filmet, hogy csak miután kijövünk, akkor essen le, hogy tényleg olyan gyenge, sőt pocsék, esetleg ócska film volt, mint amilyennek közben is gondoltuk.

Az ember, ha moziba megy, valami nagyon jó dologgal való találkozásra számít. Ilyen helyzetben egy elpazarolt másfélóra hatványozottan súlyos érvágásnak számít, és mindek is szépítenénk, ez a film nemcsak a jegy árát nem éri meg, de az elvesztegetett időt sem.