Tíz Perc (Trombita)

Több jól sikerült szkeccs-filmet is ismerünk: ilyen például a Négy Szoba, amiben Tim Roth mint éjszakai portás köti össze a 4 rendező filmjét, vagy a New York-i Történetek, amit 3, a "Nagy Almához" szorosan kötődő rendező (Coppola, Scorsese és persze Woody Allen) hozott össze, még '89-ben. A Trombitában 7, 6 különböző országból származó filmrendező gondolkodik az időről, azonbelül is egy elég rövidre szabott időről, arról a 10 percről, ami nemcsak az alkotók, hanem a filmjeik hőseinek is kötöttséget jelent. (Persze nem mindegyik film tartotta be a 10 perces limitet, mert az egész Trombita végül 92 perces lett). Ezúttal a végeredményt nem érezzük annyira egységesnek, mint lehetne, főképp azért, mert az egyes darabok stílusa és ritmusa nagyon különböző, meg talán azért, mert 7 film túl sok ahhoz, hogy ne zökkenjünk ki két film között. Ki is zökkenünk, de alapvetően azért nem szórakozunk rosszul.

Leginkább Jim Jarmusch darabja tetszetős, lehet, hogy az ismert főszereplőnő, Chloe Sevigny, vagy a film fekete-fehér kiszerelése miatt, mindenesetre az "Éjjel, Bent, Lakókocsiban" nagyon hangulatos film lett. Arról a néhány percről szól, amit egy színésznő két felvétel között a lakókocsijában tölt el, elvileg pihenéssel, gyakorlatilag egészen mással. Ezekről a pillanatokról semmit nem tudnak a kívülállók, mozirajongók, és persze nem is kell tudnunk, de Jarmusch-ban pont az a jó, hogy éppen az ilyen elrejtett és háttérben levő dolgokra irányítja rá a figyelmet. Chloe Sevigny ráadásul úgy játszik, mintha valóban pihenőn lenne, és nem kellene játszania, vagyis nagyon meggyőzően.

A második a sorban Wim Wenders műve, ami a Tronától 12 Mérföldnyire cím alatt fut, és egy véletlenül túladagolt férfi kálváriáját mutatja be az első kórházig, ahova az autójával kell eljutnia. Ez is egy szellemes, és egyben elgondolkodtató film, ami maximálisan kihasználja a limitált 10 percét. A többi film már egy kicsit más kategóriába tartozik, legalábbis ami a szórakoztatást illeti.

Aki Kaurismaki egy lecsupaszított történetet ad elő, amit igazából nem is nagyon értünk, és csak annyi emlékünk marad meg róla, hogy 10 perc alatt meglepően sok dolgot el lehet intézni egy filmben, vagy az életben.

Victor Erice spanyol rendező Jarmusch-hoz hasonlóan egy fekete-fehér filmmel állt elő, bár Erice fekete-fehérje más: itt a szegénységet és az egyszerű életet jelenti. Az Életvonal tömör és megrázó, és leginkább ezen a fekete-fehér képein keresztül hat ránk.

Látjuk még egy svájci rendező (Werner Herzog) Brazíliában játszódó dokumentumjellegű filmjét, a Tízezer Évvel Később-et, amit leginkább erőltetettnek tartunk, mert nem nagyon van helye ebben a válogatásban. (A probléma, amit felvet, nagyon valós és fontos, de egy játékfilmes szkeccsfilm nem a megfelelő közeg a számára.)

A legkevésbé felemelő darab az amerikai Spike Lee-é, aki -úgy gondoljuk- szándékai szerint egy "bátor" filmet akart elkészíteni, mivel nem kis merészség kell ahhoz, hogy egy rendező az interjúalanyain keresztül kijelentse, hogy a hatalmon levő elnöke csalt a legutóbbi elnökválasztáson, vagyis Bush jelenleg egy "elcsalt" választás eredményeképp lehet az USA elnöke. Nem értjük, miért kellett egy ennyire politikus, és várhatóan sokakat megosztó rövidfilmet készítenie a rendezőnek, ami ráadásul filmi minőségében egyáltalán nem elfogadható.

A sorrendben utolsó darab egy kínai rendező, Kaige Chen munkája, a címe a Mélyen Elrejtett 100 Virág, és a film a címéhez hasonlóan eléggé költői. A történet szerint egy "bekattant" férfi a már üres telken is látja még az ő és családja volt lakását, úgyhogy kihívja a bútorszállítókat, és ráveszi őket, hogy költöztessék el. Megrázó ez a 10 perc is, mivel érezhető, hogy valamilyen tragédia történhetett a házzal, a családdal, vagy mindkettővel, ráadásul a férfi olyan csodaszép képekkel hallucinálja elénk a régvolt házat, a szimpatikus munkások pedig olyan rendesen állnak hozzá, hogy ez a rövid idejű film is hat ránk.

Az egyes filmeket a múló időt folytonosan jelképező folyó képe és egy trombitaszó köti össze, meglehetősen "művészfilmes" módon.

Összességében nem tudjuk egy egységes filmnek látni a Trombitát, a közös alapkoncepció ellenére nagyon szerteágazó darabjai vannak, és a filmek minősége sem egységes. Vannak hosszú percei, amikor szinte megáll az idő a mozinéző számára, és vannak élményszerű pillanatai is, amikor úgy érezzük, egy "nagy" és "komoly" filmet látunk, csak éppenséggel kicsiben. Számszerűleg több jó filmből áll, mint nem, de tudjuk, hogy nem matematikai megfontolásokból szoktunk moziba járni...