A Zu Legendája
Egy misztikus hongkongi-kínai mesét látunk, eléggé monoton monológgal aláfestve, amire azért van szükségünk, mert így is hamar elveszünk a szereplők sokféle hősi és állatnév kombinációjában (Kék Farkas, Fehér Róka, Vörös Sólyom). A történet annyira szerteágazó, hogy egy idő után feladjuk a követését, ami nem megy, azt nem erőltetjük. Annyi mindenesetre kiderül, hogy különleges képességű Jó harcosok küzdenek egy rosszra törő Gonosszal szemben, aki a Jók kicsinálásával gyűjti össze a sok különleges erőt magának.
Hark Tsui, a film írója-rendezője nagyon híres és elismert művész Ázsiában, Hongkong egyik legbefutottabb rendező-producere, mégis ez a film olyan, mintha a vágószoba után és a moziba kerülés előtt már nem nézte volna meg senki az alkotói stábból. Az világos, hogy ez egy olyan fantasy-film (bármit is értsenek ezen), ami a 100 %-os mesére és a látványra hajt rá, és ennek rendel alá mindent, ami még egy filmnek kelléke szokott lenni. Így nem lesz annyira fontos az érthető történet, a szereplők motivációi (ha van olyanja egyáltalán egy teljesen mesei hősnek), a cselekmény érdekfeszítő szövése, a rendes lezárás, vagy az érzelmek lecsengése a végén. Itt másképp működnek a dolgok: az első néhány percben még tetszetős a sok szín és pezsgés a vásznon, hercegnő jönnek-mennek, mindenki harcol és egy kivételével mindenki nagyon pozitív, a szépek és fiatalok küzdenek a Jóért, de az is kiderül közben, hogy ez így nem mehet az idők, vagyis a film végezetéig. Pedig így megy, és éppen ez a baj. A film közepétől kb. már annyira telítődik a szemünk a szín-és hősárral, a sok-sok küzdősporttal, a Rókákkal és Farkasokkal, hogy sokért nem adnánk, ha hirtelen egy kétszereplős, egyhelyszínes drámába csöppenhetnénk. Mivel ez nem jön össze, erőltetnünk kell a figyelmünket, ha másért nem is, azért, hogy megtudjuk, mi lesz a vége a globális harcnak, a halandók és a halhatatlanok összefogása legyőzi-e a gonoszok gonoszát, Onyxot.
A fő baj az, hogy mire végére érünk a filmnek, már tökéletesen elveszítjük a filmnézési érzékenységünket, vagyis tényleg rágógumiként, agypihentetésként fogyasztjuk el az elénk rakott képek sorozatát. Ráadásul ezekből a képekből nem derül ki semmi számunkra, nem kapunk tőle semmit, sőt a végén még úgy távozunk a moziból, mint akinek kis időre elrabolták az ufók az agyát, és csak egy alapos tisztítás után rakták vissza a helyére.