Frida

Frida Kahlo festőművésznő élete tehát gyakorlatilag azonos a film történetével, s ezen felül még gyönyörű képeket is látunk, szóval, amit a film vállalt, azt rendesen teljesítette, ezért a filmkritika itt, a második sornál tulajdonképpen véget is ért. Amit innentől írunk, az már csak a részletek szubjektív boncolgatása.

Először is óhatatlanul a Csontváry c. film jut az ember eszébe, egy festő életrajzáról lévén szó. A Csontváry a szorgalmas és a tehetséges egymást kiegészítő tulajdonság-párból sokkal inkább az utóbbihoz tartozik. A film annyira elvont és elröppent, hogy amikor néha-néha látunk egy-egy megfogható részletet a festő életéből, az külön megnyugvásként szolgál. Sokak számára érthetetlen, fárasztó és néhol idegesítő film, egyfajta őrült beszéd, de szerencsés módon van benne rendszer. Amit a sok fárasztás ellenére a néző végül hazavisz, az egy igazán hosszú távú élmény. A Csontváry legalább felerészben Huszárikról szól, így amikor ma megnézzük, már összesen két nagy magyar művész életrajzi filmjét láthatjuk, de tényleg nagyon kusza és zilált film, nehéz nézni.

Ez a Frida Kahlo-ról készült film pregnáns ellentettje, kiegészítője a Csontvárynak, de fura módon ezt éppen a hibái között tartjuk számon. A történet, Kahlo művésznő élete annyira tisztán követhető, mintha a Spektrum csatornán látnánk. Sajnos azonban ez minden, amit kapunk, egy képekkel illusztrált könyv lapjait lapozzák fel nekünk, de nem kerülünk belül ezen a világon. Hasonlóan Huszárik és Csontváry viszonyához (ők ketten őrültségükben, érzékenységükben hasonlítottak), Frida Kahlo és Selma Hayek között is komoly kémiai reakciók mentek végbe. Hayek nemcsak főszereplője, de fő producere is a filmnek, melyet látva nem is kérdés, hogy mennyire volt személyes ügy a számára (nagyon). Huszárikból Csontváry a legjobbat, a művészt hozta ki, ám Frida Kahlo és Selma Hayek esete nem ennyire tűnik szerencsésnek. Éppenséggel úgy tűnik, Hayekből az erőszakos anyatigris jött elő, amely tigris Mexikó ügyét, és Kahlo művésznő örökségét tekintette kölykének.

Ez a filmnek annyiban árt, hogy a jelenetek nem igazán elevenednek meg, a karakterek nem igazán tűnnek valóságosnak, illetve eredetinek. Olyan, mintha egy mexikói mesekönyvet, ne adj isten propagandafilmet néznénk, amelyben minden jelentből hiányzik néhány hajszálnyi részlet, és ezek a hiányok összeadódnak, és azt eredményezik, hogy az ember ösztönösen érzi, nem egy ember életét látja, hanem egy ország nemzeti hősének retusált élettörténetét.

Ez a retusálás (ha elfogadjuk, hogy szó van ilyesmiről), nem radírozás természetű, úgy tűnik, hogy nem kivettek Kahlo-ból, hogy megkapjuk Fridát, hanem inkább hozzátettek. Ennek szemléltetésére talán a Broadway 39. utca c. egyébként nagyon sznob és nagyon unalmas filmmel való összevetése a legjobb módszer. Abban a filmben is szerepelt az ifjú Rockefeller, aki Kahlo férjétől és életre szóló szerelmétől, Diego Rivera-tól rendelt egy hatalmas freskót. Rockefeller nagyon jó fej volt, a végsőkig kitartott a festő mellett, akit nemcsak szeretett, de tisztelt is. Rivera azonban egyre több borsot tört a kapitalista milliomos orra alá, egyebek közt Lenin, Marx és a többiek arcaival népesítette be a művet. Rockefeller, mielőtt lebontatta a falat és a freskót, korrekt módon kifizette Riverát, de nem ez a lényeg, hanem ahogyan Kahlo szerepel a filmben. Ott ül egy nem túl szép nő, a festő nője, és alkoholizál a háttérben. Semmi okunk azt gondolni, hogy Tim Robbins unalmas filmje kicsit is közelebb van a valósághoz, mint a nagy Mexikói produkció, csak az a tény számít, hogy a két ábrázolás között szakadék van.

Amikor láttuk a Madonnás Evitát (hú, de rossz volt), majd utána az Argentin verziót, amely majdnem ugyanakkor készült el, a különbség ég és föld volt, értelemszerűen az utóbbi javára, szóval tudjuk, milyen az, amikor a helyieknek van igazuk, nem is említve, hogy kis ország vagyunk, és minden bizonnyal akármelyik nagy alakunkról készítenének mások filmet, amerikaiak, franciák, indiaiak, visítva rohannánk ki a moziból a hozzá nem értés feletti felháborodásunkban. A Frida esetében éppen az a fura, hogy nem győzött meg minket semmiről, sokkal inkább egy ellenképet mutatott, mint egy igazit a kevésbé igazi helyett. Ezen felül Frida összes tulajdonsága közhelyesnek tűnik, ami persze lehet a történelmi távlat miatt is, bár ha csak ez lenne a bibi, a személyről alkotott kép azért még rendesen összeállna.

Hogy egy példát említsünk, Fridát szörnyű buszbaleset éri, tetőtől talpig begipszelik, és nyilvánvaló, hogy egy életre megnyomorodott, akár fog tudni még járni, akár nem. Látjuk, amint elkezd lepkéket festeni a testét körbeburkoló gipszre, látjuk, amint egyre több lepkét rajzol, de nem érezzük az embert, aki a gipsz alatt van, aki nem tudja, vajon fog-e járni. Nem érezzük, mit jelent neki a gipsz, a lepke, csak ki tudjuk találni. Később, amikor már Rivera felesége, úgy tűnik, hatalmas művésznő, ám amikor egy időre elhagyja a férfit, nem tud eladni festményeket, és egyáltalán nem sikerül neki a saját lábára állni. Persze, ezek még antifeminista idők egy szegény, kommunista országban, de akkor is csak azt látjuk, hogy Frida Rivera nélkül senki és semmi, amit a film azzal intéz el, hogy persze, hogy nem tud eladni képeket, hiszen amiket fest, eléggé brutálisak. A kontraszt azonban megmarad. A film 90 %-ában úgy tűnik, Kahlo az igazi, de amikor az életrajzi adatok kikényszerítik, úgy tűnik, mintha mégsem így lenne.

Vannak jó és kevésbé jó biográfiai alkotások, a Frida, úgy tűnik az utóbbi kategóriába esik, jól jött volna neki egy milligramm Huszárik, de tényleg mindegy, hiszen a kevésbé jó életrajzi művek is jók, mert hasznosak, és a Frida is hasznos, mert ráirányítja a figyelmet egy festőnőre. Egy barátom számára, aki már a film előtt is ismerte is ezt a festőnőt, és többször járt is Mexikóban, uncsi volt, számomra inkább érdekes, de sajna nem igazán átélhető, s ezért talán túl hosszú.

PS: ha valaki kedvet érez hozzá, hogy megnézze, csak bátorítani tudjuk, mert mint már azt az elején említettem, amit a film vállalt, azt rendesen teljesítette is, és ez nem kis szó..