Hétfő Reggel

Habár Thomas Mann óta a művészeknek leginkább a halál jut eszükbe Velencéről (Halál Velencében), ez a film a hétköznapoktól való megszabadulást, a kötöttségektől való eloldódást köti az olasz városhoz, vagyis a szabad életet, ami amúgy csak kevesek kiváltsága. Maga a film legalább két fél-filmből áll össze, két egymástól annyira elkülönülő részből, hogy a másodikat nézve már nem is emlékszünk az elsőre, és a kettő között csupán a főszereplő jelenti az átjárást.

Az indítás nagyon ügyes, mert már néhány kép után is a monotonitás nehezedik ránk, úgyhogy könnyen átérezhetjük hősünk, Vincent (Jacques Bidou) sorsát, aki minden reggel ugyanazokkal a mozdulatokkal indul munkába (hova máshova, mint egy gyárba?), ugyanazon a helyen lép ki és be a sárvédő fapapucsába, és a társaival együtt mindig ugyanolyan gyorsan próbálja elszívni a cigijét a gyár kapuja előtt. Végignézünk egy ilyen reggelt, látjuk még azt is, mit csinál Vincent a munka után (hiába akarna festegetni, ereszt kell javítania, csatornát szerelnie), aztán másnap reggel egy ponton megtörik a monotonitás. (Számításaink szerint ennek a napnak egyébként keddnek kellene lennie, de ha úgy vesszük, hogy a film eleje csak általánosságban mutatta be a hétköznapokat, akkor stimmelhet a hétfő reggel). A megtörés, az új kezdete egy pillanat műve, és ennek az érzékeltetésében is nagyon profi a rendező, mert hősünk a legnagyobb visszafogottságban utasítja vissza a gyár beengedőjének az invitálását, és ez a könnyedség jól hat, főként, hogy tisztában vagyunk vele, Vincent hosszú évtizedek óta rója ugyanezeket a köröket. Egy mozdulat, és Vincent úgy dönt, kihagyja a munkát, felmegy inkább egy dombra, és rágyújt egy cigire.

A jó filmek ereje az apróságokban rejlik, és bár számunkra végül nem állt össze teljesen ez a film, azt el kell ismernünk, hogy a kicsi és jelentőségteli gesztusokban nagyon erős, és ezek a momentumok remekül tudják hordozni egy-egy jelenet hangulatát. Ott a dombon is tökéletesen átérezzük a hirtelen jött szabadság bódító hatását, a tavaszi fű illatát, és azt, hogy a távolban füstölgő gyárkémények már tényleg távol vannak hősünktől, és persze tőlünk is.

Vincent az új életéhez egy új működést vesz fel, bár addig sem volt egy ideges típus, ettől fogva úgy mozog a filmben, amit leginkább a "besztondult" kifejezéssel tudnánk leírni. Elmegy, meglátogatja az apját, aki egy nyugalmazott tábornoknak tűnik, legalábbis erre utal, ahogy háttal ülve célbalő az otthonában. A papa felajánlja Vincentnek, hogy utazzon el, mondjuk Velencébe, mert ott van neki egy jó barátja, egy márki, akinél megszállhatna. Hősünk felmarkolja az apjától kapott líra-köteget, és vonatra száll. Ettől a ponttól kezdve egy új film kezdődik a filmben, véget ér Vincent hazai pályája, és elkezdődik a Velence-turné, új szereplőkkel, új mentalitással. Persze a film végefelé még visszatérünk egy röpke időre az eredeti helyszínre, de csak azért, hogy kerek legyen a történet, és addigra már annyira elfelejtjük "az otthoniakat", hogy Vincent szemével, a messziről hazatért utazóéval együtt tudjuk látni a hazaiakat. A velencei kalandot hősünk tehát a leglazább formájában csinálja végig, egyáltalán nem izgatja, hogy az első percekben kizsebelik, jól összebarátkozik egy helyi gondolással, és meglátogatja a márkit is, aki már csak a külsőségekben előkelőség.

Joszelianit a filmjei alapján régebb óta foglalkoztatja a lecsúszott arisztokrácia (Lepkevadászat, 1992), és ebben a filmjében is néhány nagyon találó jelenetet szán ennek a kérdésnek. (Velence utcai festői klasszikus reneszánsz képek másolataiba rajzolják bele az aktuális megrendelő arcát, és a márkink is megrendel egy ilyen képet, azonkívül otthon bevált mozdulatokkal tudja elrendezni úgy a szalonját, mintha még mindig ünnepelt, híres és gazdag lenne). A legjobb az az egészben, hogy Vincentet mindez nem érdekli, ő semmin sem csodálkozik, csak viszkizik, lelassultan sétál a városban, és haverkodik mindenkivel. Ilyen értelemben ő is az értelmiségi "Velencézők" utódja, bár számunkra úgy tűnik, ő nem akarja otthonának tekinteni a gondolák városát.

Jobbnál jobb jelenetek követik egymást a "velencei színben", ilyen, amikor Vincent újdonsült gondolás haverjával felmászik egy ház tetejére, és onnan szemléli a várost, vagy amikor ők ketten berúgnak a gondolásnál, és a háztartás nő tagjai hihetetlen gyorsasággal teszik őket ágyba.

Joszeliani másik kedves vesszőparipája a matróz-életforma (egy interjújában azt mondta, ő leginkább tengerésznek érzi magát), úgyhogy ez sem marad ki a filmből, sőt, tulajdonképpen az utazás, azonbelül is a tengeren való folyamatos utazgatás (matróz-munkával megküldve) teszi szabaddá hősünket, ez lesz az, ami végül a helyükre teszi a dolgokat. A film főszerepét ötletesen nem egy színészre bízta a rendező, hanem egy producert (Jacques Bidou) kért fel erre, aki nemcsak, hogy jó színésznek bizonyult, de ráadásul igazán spontán és természetes tudott maradni végig a film során.

A sok-sok pozitívuma mellett mégis többször vontatottnak és alapjában véve túl hosszúnak éreztük a filmet, bár lehet, hogy egy ennyire nagy kaland megérdemel 120 percet, szerintünk jó lett volna kicsit meghúzni a filmet. Amúgy egy kellemes művészfilmet láthattunk, érdekes történettel, életszerű megoldásokkal, ami, ha nem bomlott volna ennyire elkülönült két részre, még sokkal jobb is lehetett volna.