Kiskakukk

A helyszín, a történet, a szitu roppant egyszerű, a második világháború végén járunk. Adva van egy finn katona, aki a németek szövetségeseként harcolt, aztán fogságba esett, illetve odaláncolták a lábát egy sziklához. Ekkor arra gondolunk, "de jó ez a film", meg még azt is gondoljuk, hogy "nagyon jók ezek az izgi művészfilmek". A legfurább egyébként az, hogy ez a film lassú, és közben mégsem unalmas, sőt, éppen ellenkezőleg. Egy iráni film jut az eszünkbe, ahol a kamera készségesen lekövette, amint a főszereplő felautózott egy dombon lévő emberhez, majd vissza, majd megint oda, majd megint vissza. Az unalmas volt, ez most viszont izgalmas. Színészekről szokták mondani, hogy "betöltik a vásznat", hogy "vibrálnak", hogy nem lehet levenni róluk a szemünket", nos ugyanez jellemző az ihletett, jól eltalált művészfilmekre, mint amilyen ez is.

Leginkább a Törvénytől Sújtva jut róla az eszünkbe, több okból is. Először is ez a film is háromszereplős, és alacsony költségvetésű, de vannak további hasonlóságok is. A 80-as, 90-es években a világ egy fura keveredésen ment keresztül, emberek találkoztak más emberekkel, akik máshonnan jöttek. A Lonely Planet által képviselt okos turizmust megelőző okos felfedező kor volt ez. Ebben az időben készült a Florida, A Paradicsom és a Törvénytől Sújtva is. Mindkét film nagyon "pop" volt, és nagyon erről a kultúrák közti keveredésről szólt. A Kiskakukk mintha e Jarmusch által meglovagolt 80-as évekbeli hullámot szörfözte volna végig újra. A film minden jelenete vicces, és éppen attól vicces, hogy az emberek más kultúrából származnak.

Ezt az inter-kulturális szituációt egyébként a film meglehetősen sarkított formában adja elő, ugyanis a szereplők egyszerűen nem értik egymás szavát, és így élnek, így beszélgetnek egymással. A láncát végül levető finn katona ugyanannál a lapp lánynál bukkan fel, mint az orosz katona, akit légnyomás ér, és a lány félholt állapotában vonszolja haza a kunyhójába. Nagyon jó jeleneteket adnak elő így hárman. Mindenki a maga nyelvét beszéli, amit mondanak, azt mi olvashatjuk feliratokban, de a többiek soha nem értik. Általában, ha valaki nem ért egy másik embert, az még nem annyira vicces. Itt viszont az történik, hogy mindenki azt hiszi, hogy érti a másikat. Legalább is mindenki buzgón tulajdonít valami jelentést annak, amit a másik neki mond, és ez nagyon vicces tud lenni. Kedvenc jelenetünk, amikor a lány, aki egymaga dolgozik hármukra, odacipel egy gerendát a tanya egy pontjára, majd jön a finn fiú, felkapja, és visszaviszi oda, ahonnan a lány odacipelte. Segíteni akart, de jól félreértette a szitut. A lány hiába mondja, hogy ne vidd vissza, a srác erre csak mint felesleges hálálkodásra tekint.

A két ellenséges katona és a lány így éldegélnek az isten háta mögötti lapp földön. Az orosz katona idősebb, pocakos, és amúgy is sokkal kevésbé jó fej, mint a finn. A lány nagyon aranyos, maga a talpraesett nő prototípusa. A finn srácot pedig érzésünk szerint még sok amerikai filmben is fogjuk látni, annyira eredeti arc és jó stílusú színész.

Nekünk ennyi elég is lenne, de a film, sajnos, két poént a kelletténél talán sokkal jobban is előtérbe helyez. Az egyik a szex, a másik a háború. Egyrészt arról van szó, hogy a lánynak szüksége van férfiak érintésére (na, nem mintha ez nem volna kölcsönös), és így fele részben gyakorlatilag az ő férfi-fogó történetéről szól a film. Az szinte elsőre világos, hogy végül mindkét férfival le fog feküdni. Számunkra talán lehetett volna kevésbé hangsúlyos, vagy kevésbé szimmetrikus ez a vonal, de semmi gáz, azért jól működött így is.

Ennél kevésbé kellemesebb azonban a háborús vonal, az, hogy a film eleve a háború borzalmáról, az ember ember elleni embertelen viszonyáról szól. Ez a második világháborús kontextus, és a háború borzalmai keresetlen, időt és teret tévesztett motívumok, de nem lett volna velük gondunk, ha nem hatalmasodnak el, mint ahogy itt fő motívumokká nőtték ki magukat. Mármost 2003-ban nem kell minket meggyőzni arról, hogy a háború, a második világháború egy rossz és embertelen dolog volt, egy tragédia, stb. Jelzés szintjén felemlegetni, mint "háborút", csak úgy, még jó lett volna, de egy tudatos pacifista film készítése ezzel a történettel körülbelül olyan, mint amikor a szépségkirálynők a világbékét emlegetik. Márpedig ez a film, sajnos, tudatosan és önérzetesen pacifista akar lenni, ami azt jelenti, hogy sokkal nagyobbnak képzeli magát, mint amekkora. Egyébként ez a remek pop-stílus a Senkiföldje c. filmre emlékeztetett, annak is az elejére, amikor még nem romlott el.

A Senkiföldjétől eltérően lehetett volna egy pozitív háborúellenes film is, amely nem megható, hanem humoros akar lenni. Mindez egyébként azért rovandó fel a film hibájaként, mert emiatt a film egy adott pontján az alkotók úgy érezték, hogy már jó sokat adtak a nézőnek, pedig ez még nem volt igaz. Ekkor erőltetett módon kitör a konflikt a két ex-katona között, aminek a végén a lány feltűnően hosszú sámán-jelenetet kénytelen előadni (elnézést a virágnyelvért). Aztán egyszercsak vágás, és vége a filmnek, mégpedig a szimmetria és a klisék jegyében.

Szerintünk a film nagyon jó dologba nyúlt bele, de nem kellett volna a háborúellenességben annyira elszállni, és az eredeti történetet végül ennyire közhelyesen elintézni. Amúgy -mindezekkel együtt- egy jó filmről beszélhetünk, egy film-egyéniségről, na meg egy adag hiányérzettel, némi kívánnivalóval, amit a film maga után hagyott.