Minden Vagy Semmi
Néha jó dolog csak úgy elmerülni egy filmben, és mivel sejtéseink szerint ez a film éppen jó alany erre, mi ezt választjuk. Egy mackós alkatú taxisofőrt látunk, Phil-t (Timothy Spall), az ő
feleségét, Penny-t (Lesley Manville), illetve a gyerekeiket és szomszédaikat, barátaikat. Már az első percekben lehet sejteni, hogy ebben a filmben nem fog történni "semmi különös", vagyis nem a sokféle cselekményen lesz a hangsúly, hanem az apró történéseken, az érzelmi viszonyulásokon, és a szereplők közti kapcsolatokon. Ráhangolódunk erre, és már benne is vagyunk a filmben. Megtudjuk, hogy Phil nagyon keveset keres a taxizással, a felesége borzasztóan magába húzódó, a lányuk, Rachel (Alison Garland) kövér és kedves, sokat olvas, és már nagyon hiányzik neki egy fiú-barát. A család legzűrösebb tagja Rory, a tinifiú (James Corden), aki nemcsak kövér, de kiállhatatlan is, és ezzel sok bosszúságot okoz mindenkinek a környezetében. Később kiderül, hogy Rory lesz az igazi főszereplő (legalábbis abban az értelemben, hogy köré szerveződnek az események a film utolsó harmadában), de addig is nehezen viseljük el a kirohanásait és az értelmetlen agresszióját.
A filmnek valóban nem a cselekmény az erőssége, és az is igaz, hogy a szereplők sem képesek folyamatosan fenntartani a kíváncsiságunkat és érdeklődésünket, de az a néhány üres perc még belefér egy művészfilmbe. Mike Leigh egyébként a 
rögtönzés híve, általában nem egy rendesen megírt forgatókönyvvel indít, hanem a script vázlatát mutatja meg a színészeinek, akik később improvizálnak, és így áll össze végül a film. Ennek a rögtönzésnek írjuk a számlájára a film egyetlen nagyon unalmas negyedóráját, amikor Phil és Penny komoly beszélgetésbe kezdenek az életükről, de ezt annyira vontatottra veszik, hogy alig bírjuk kivárni a jelenetváltást. Ezt az egy maratoni jelenetet leszámítva jól működik a rögtönzés, sőt, elengedhetetlennek látszik, mivel itt hús-vér karaktereket kell bemutatni, olyan embereket, akiknek nem minden jött össze az életükben, alacsony színvonalú munkákat végeznek, keveset keresnek, és már ötletük sincs arról, hogy milyen jövőt álmodjanak maguknak.
A színészek alaposan kitesznek magukért, annyira hiteles alakítást nyújtanak, hogy ez után nehéz őket más szerepben
is elképzelni. A két főszereplő, a Philt és Pennyt játszó Timothy Spall és Lesley Manville már rutinos Leigh-színészeknek számítanak, mivel mindkettőjüknek ez a negyedik közös filmjük a rendezővel (sőt, a Topsy-Turvy-ben, és a Titkok és Hazugságok-ban együtt is játszottak). Spall nagyon komolyan veszi, hogy neki egy "melákot", vagyis egy jóindulatú, de nem túl értelmes, szeretetreméltó, de kicsit lusta családapát kell eljátszania, és a hatás kedvéért szinte végig kifejezéstelen (fa)arcot vág. Manville-nek már több kifejezési lehetősége adódik, mert talán az ő karaktere a legbonyolultabb a filmben, habár a felszínen egy megfáradt családanyát látunk csupán.
A számunkra legszimpatikusabb szereplő Rachel, a lány, akit pompásan játszik el a még teljesen ismeretlen Alison Garland. 
Jó őt nézni, ahogy a kis mozdulatai is beszélnek, és ahogy a zárt világából küldi ki a környezetébe a szeretetteljes jeleit (mindenkinek előre köszön, és nem lepődik meg, ha cserébe őt észre sem veszik, nem sértődik meg semmin, és szinte mindenkit kedvel). A film tele van még életszerű, sőt, inkább az életből odacsöppent szereplőkkel, akiknek bármit elhiszünk, annyira hiteles karaktereknek tűnnek.
Ez a film Leigh második legdrágább filmje (9 millió dollárnak megfelelő fontból készült, a Topsy-Turvy 20 milliójával szemben), bár az a helyzet, hogy ez a kis költségvetés sem térült meg a mozipénztárakban. Kevesen látták ezt a filmet, bár ez a műfajánál fogva nem meglepő, inkább az számít, hogy akik látták, azoknak tetszett-e. Biztos, hogy sokan egyszerűen csak lehangolónak fogják látni, mások viszont kivételes értékeket fognak felfedezni benne. Szerintünk -ilyen az élet- valahol a kettő között van az igazság: erősen életszerű, de néhol unalmas, és általában nem vidám hangulatú filmről van szó. Nekünk mindennel együtt emlékezetes volt, és az már biztos, hogy többet megtudtunk az angol "dolgozók" életéről.
