Zabriskie Point (2. rész / 7)
::::: pszichedelikus, multi-channel, valóság-alapú film
A hagyományos (amerikai) film dramatikus, a történet az egyes "jeleneteken belül" halad előre, gyakorlatilag azt látjuk, ahogy a cselekmény éppen történik. A pszichedelikus film ehhez képest merőben más, nem annyira cselekvéseket, hanem inkább állapotokat látunk, mintha egy nézegetős képeskönyvet lapozgatnánk, a cselekmény pedig inkább történés, és leginkább két jelenet között, a váltás, a változás révén jön létre. A pszichedelikus film ráadásul nem arra fókuszál, hogy mi történik, nem kívülről mutatja a cselekményben résztvevő karakterek sorsát (mint azt, hogy XY karakter eljut A-pontból B-be), hanem belülről, és azt ábrázolja, hogy egy-egy karakternek milyen érzés ott és akkor, a cselekmény sodrában. Természetesen minden film valamilyen szinten pszichedelikus, illetve vannak pszichedelikus momentumai, Antonioni filmjei azonban különösen nagy mértékben pszichedelikusak.
A pszichedelikus elemek a hétköznapi filmekben leginkább hangulatfestő elemekként használatosak. A Zabriskie Point, ha a remek Coma-hoz hasonlítjuk, olyan, mintha sok olyan jelenetet látnánk, mint az, amikor a kómában lebegő embereket látjuk a sci-fi erődítményszerű intézetben, roppant impresszív módon fényképezve. A Coma-ban lényegében egy ilyen nagy pszichedelikus jelenet van, a Zabriskie Point azonban ilyen jelenetek sorozatából áll össze.
Antonioni filmje azonban nem csupán pszichedelikus, a legszembeötlőbb tulajdonsága az, hogy több-szólamú, 'polifonikus', 'multi-channel' film - ami nem egy külön filmtípus, egyszerűen csak arról van szó, hogy egy film hogyan van megkomponálva, megszervezve.
A 'polifonikus' kifejezés egy egyszerűsítés, hiszen valójában nemcsak arról van szó, hogy egy adott pillanatban több párhuzamos szinten zajlik a jelentés-tulajdonítás, a hatás létrehozása a nézőben, hanem arról, hogy ami az adott pillanatban 'együtt-hangzik' a főtémával, azok nemcsak az adott pillanatban felbukkanó plusz 'hangok', hanem külön történettel bíró párhuzamos szálak, szólamok, futamok, vizuális cselekményszálak pillanatnyi fázisai. A történet tehát nem egy csőben halad, hanem több párhuzamos csatornán egyszerre.
A filmes 'polifóniában', a 'multi-channel' szerkesztésmódban az a különleges, hogy montázs nemcsak szigorúan két egymást követő 'snitt' között jön létre ("valaki néz |vágás| egy híd", ami azzal egyenlő, hogy "valaki nézi a hidat"), hanem több dimenzióban, teljesen komplex formában, például a snitten belül felbukkanó motívumok között, illetve a film korábbi snittjei és az abban felbukkant motívumok között, illetve ezek gazdag organikus variációiban (primitív fiktív példa: "valaki néz, miközben valaki mással beszél, mögöttük sisakos emberek vonulnak sietősen" /vágás/ "a hidat látjuk, felette egy helikopter lebeg egy helyben, a híd teljesen üres, urh-rádió-kommunikációt hallunk, a helikopter egyszer csak odébb áll, sietősen kirepül a képből" - tudjuk: a híd most fog robbanni).
Valamilyen szinten természetesen minden film multi-layer film, ami vízválasztó az az, amiről Bódy Gábor beszélt, illetve műveiben demonstrált is, hogy egy film motívum-tudatosan, jel-tudatosan van felépítve, megkomponálva, és ettől a film gerincére párhuzamos vizuális (és audió) cselekmény-szálak telepednek rá, s ezáltal olyan montázs-kölcsönhatások telepednek rá "mintha" a film történése nem egyetlen vezetéken keresztül áramlana, hanem párhuzamos vezetékeken, a montázs fogalmát, illetve megvalósulását maximálisan kitágítva (Bódy Gábor filmjei, videói tipikusan ilyenek).
A 'multi-channel' film tényleg különleges, hiszen rádöbbenünk, hogy ami az ember kihasználatlan agyteljesítményére igaz, az igaz az ember filmjeire is.
Egy egy-csatornás egyszerűsített narratív, történet-mesélős amerikai film során egy jelenet és az utána következő között az 'áram' csak egy bizonyos szűk sávszélességben 'áramlik', kvázi egy csőben, és két snitt egymásutánisága azt emeli ki csak mindkettőből, ami fontos a képregény-képkocka-feliratként leírható drámai cselekmény szempontjából. Például a főszereplő bemegy egy konyhába, körülnéz, majd felveszi a telefont és tárcsáz - egymás utáni snittek, amik arra egyszerűsödnek, hogy "mit csinál a főszereplő", "mi a történet következő fázisa, képregény-képkockája". Az egyszólamúság, a csőben áramoltatott egy-csatornás narratív filmek csúcs-megvalósulása egy rajzfilm, például egy Frédi-Béni, avagy a Flintstones, ahol az animátorok a képnek csak azt a részét mozgatják, ami a történet szempontjából fontos, például Frédi sétál: mozog a háttér, mint egy görgetett paraván a Shiny Happy People c. R.E.M. szám klipjében; vagy például Frédi beszél: a szája mozog. Szigorúan az, amire a néző figyelmét rá akarják iránytani - kvázi, amit a szájába akarnak rágni. Ha a film egy történet elmeséléséről szólna, akkor a csőben futtatott, egycsatornás, narratív filmek jelentik a csúcsot - amire az amerikai és amerikanizált mozi-ipar erőteljesen rá is állt, hiszen a nagy bevétel, illetve a közérthetőség kulcsa az, hogy a néző a librettót, a sztori-vonalat a lehető legtisztábban kapja meg, a lehető legpontosabban tudja azt követni és kiélvezni. A művészi 'tálalás' a sztori-vezetésnek szigorúan van alárendelve, és roppant kis játékteret kap (a művészi 'tálalás' valójában nem ugyanannak a dolognak a másképpen történő tálalása, hanem egy teljesen másképpen működő, teljesen más film - lásd Michael Mann Heat-jét és annak eredetijét, az L.A. Takedown-t, amit ugyancsak Mann rendezett, de egyszerű narratív módon, B-filmként).
A 'single-channel' , csőben futtatott filmeknél minden snitt mint egy-egy filter, illetve szelektív vezető-elem csak azt engedi át, azt emeli ki 'információként', ami a film verbálisan megfogalmazott drámaisága szempontjából fontos. Ehhez képest egy multi-layer film jelenetei rengeteg "redundanciát" tartalmaznak, sokdimenziósak, sokrétegűek, és ezek a rétegek mind részt tudnak venni a film expressziójában, "történet-mesélésében" (és maga a 'történet' is egy sokkal komplexebb élmény lesz, egy egészen más történet).
A 'multi-channel' filmek tipikusan valóság-alapú filmek, ahol a történet nem színpadias beállítású, dramatikusan leegyszerűsített jelenetekből áll össze, hanem olyan komplex jelenetekből amelyekben ott tobzódik a valóság ezer és ezer eleme, apró részletekként, a cselekménnyel párhuzamosan futó motívumokként, és teszik sugárzóvá, vibrálóvá a film atmoszféráját (lásd Robert Altman filmjeit). A multi-channel filmeknél a néző inkább nézelődik, és nem a labda útját követi, mint egy meccs-közvetítésen. A 'nézelődés'-élmény egy egyszerű, sőt, leegyszerűsített cselekmény egyszerű követése helyett komplex élmény, ami mint ilyen: pszichedelikus. Egy 'multi-channel' film esetében amit az ember lát, az nem csupán egy illusztráció, nem csupán egy cselekmény fázisainak kommunikálására szolgáló ábra, hanem egy dokumentum is egyben, és nemcsak mint a történet elmeséléséhez éppen szükséges építő-elem, jelen, de mint egy ott-és-akkor dokumentuma is, ami végtelenül komplex.
Az amerikai játékfilmek úgy készülnek, hogy kiszűrik a jelentekből azt, ami kevésbé fontos, dúsítják, mint az uránt, hogy végül rajzfilm szintjén legyen célorientált, hogy azt mesélje el, és csak azt, amit éppen akarnak (gondoljunk egy átlag-amerikai, műteremben forgatott háborús filmre a 40-es évekből). A pszichedelikus, valóság-alapú filmek ehhez képest 'nyersek', a hasznos anyag, az információ mellett óriási mennyiségű redundancia van jelen. Persze, minden film valahol "a pszichedelikus" és "a csőben futtatott, egyszerű narratív film" közötti skálán helyezkedik el. A Zabriskie Point azonban különlegesen pszichedelikus, pregnánsan multi-channel, és kiemelkedő mértékben valóság-alapú (ami mellesleg nem könnyítette meg az amerikai közönség számára a film befogadását :)).
következő fejezet: vizuális antropológiai gondlatmenet a rendszerről és a forradalomról
a cikk fejezetei: