Robert Capa (1. rész / 8)
a cikk fejezetei:
::::: képekbe sűrített történetek
kedves olvasó, ne értsd félre, az alábbi cikk nem egy Robert Capa "esszé" akar lenni, nem kutatás, nem szakértői anyag - ilyenre nem vállalkoznánk - csupáncsak annyi történt, hogy megnéztük a LUMU-ban a kiállítást (eddig 2x), és megpróbáltuk az élményt a szokásos módon feldolgozni, s abból, amit csak lehet, másoknak is átadni ... A kiállításon valamint az interneten elérhető szövegeken, dokumentumokon kívül meghatározó élmény, és alapvető információs viszonyítási pont "volt" Kincses Károly és Kolt Magdolna 2005-ben megjelent Capa könyvének elolvasása, böngészése ... ugyanakkor megjegyeznénk, hogy a wikipedia-n (mind a magyar, mind az angol wiki-n jelenleg elérhető információk meglehetősen felületesek, pontatlanok ...
Robert Capa fotóit a legkönnyebb és egyben a legnehezebb is befogadni. "Ő az a híres sajtófotós, tudod, aki megörökítette a spanyol katonát, és azt a pillanatot, 
amikor éppen lelőtték". Séta egy nagy teremben, fotók a falakon, arcok néznek ránk - mindegyik fotó egy valaha volt pillanat filmbe égett lenyomata. Ma már mindegyik pillanat a múlté. Ma már a legtöbb ember, akiket lefotózott, ugyanúgy halott, mint a spanyol milicista. Mi, az utókor, a nézők pedig nem teszünk mást, csak sétálunk, és pipálgatjuk a képeket. "Ahá, ez itt Budapesten van!". "Nézd, ez Kína". "Ez itt hol volt, Spanyolország, vagy Izrael?". Csak a felületet karcolgatjuk. 1
(a fotón: Robert Capa a 35mm Contax fotókamerájával egy a Tai'erzhuang-i csatában elfogott Japán tankon Xuzhou Front, Kína. 1938 Április
© Cornell Capa/International Center of Photography)
Egy katona ápol egy sebesültet, akinek az arcán van valami sérülés. Kíváncsiságunk odavisz, hogy elolvassuk, "mi ez a fotó?", "mi az, amit látunk?". Vajon mi történt az arcával? - ez a kérdés foglakoztat bennünket, az utókor turisztjait. A felirat azonban egy egészen más sztorit oszt meg velünk. Német hadifoglyot ápol egy amerikai katona. Csak bámulunk, és hagyjuk, hogy a szituáció elkezdjen hatni a fejünkben. Milyen érzés lehet ápolni egy olyan személyt, aki kevéssel azelőtt barátaidat, honfitársaidat, szövetségeseidet gyilkolta meg? Milyen érzés valakinek az arcát érinteni, aki gyilkos? Érezzük, hogy e fotó ezerszer beszédesebb, mint a cikk, amellyel együtt egykor lehozták.
Egy fotó nem más, mint egy történet (ábrázolása). A fotó, ne feledjük, nem pillanatot rögzít, hanem egy történetet. Egy történetet, egy 
megfelelő pillanatban - egy olyan pillanatban, amely fogást kínál a történeten, és egy olyan aspektusból, amely lehetővé teszi, hogy az ott-és-akkor tobzódó energiából a lehető legtöbbet kösse meg a fotó. A fotó energiahordozó. A fotográfiák, mint a fosszilis ásványkincseink, korábbi idők, elmúlt pillanatok energiáit sűrítik magukba, melyekhez más emberek, máshol és máskor hozzáférhetnek. Amikor egy fotóval találkozunk, a belé sűrített energiák felszabadulhatnak - de lehet az is, hogy megmaradunk egyszerű kirakatbámulásnál, egy közénk és a történet közé ékelődő üvegfallal. A képaláírás azonban segít, kulcsként funkcionál, megadja a pontos tér-idő-infó koordinátákat, melyek a fotót kultúránk, történelmünk fájlrendszerében lokalizálják.
"The last man to die" (A háború utolsó áldozata) - micsoda döbbenetes cím. Micsoda döbbenetes történet. Látjuk az erkélyt, tavaszi napsütést, a földön fekvő fiatal katona-srácot, és a padlón domborodó sötét vértócsát. Felfogjuk, hogy odakintről lőttek, felfogjuk, hogy egy-két perce a fiatal amerikai még élt, még előtte állt az élet, a háború után a béke hosszú évei. Az erkély tele van töltényhüvelyekkel. Minden egyes hüvelyből kiszabadult lövedék ilyen pusztításra képes. Az egyik hüvely a vértócsa mellett hever. A fiatal tizedest a nyakán találták el.
A magazinok, "képes lapok" a fotókat illusztrációként használták. A fotóknak teljesíteniük kell az egy-mondatos értelmezhetőséget vizuális szinten, fontos, hogy amit látunk, az megfeleltethető legyen egy képaláírásnak: "az amerikaiak német foglyokat ejtenek", "légi támadás Bilbaoban". Ez a szakmai kritérium.
Képeit nézegetve hamar rádöbbenünk, Capa nem egy szakma professzionális művelője csupán, hanem egy friss, vitális, nagy kaliberű művész. Fotói, bár tökéletesen használhatóak illusztrációként is, mégis milliószor mélyebbek, milliószor több van bennük. Eredeti műalkotások, melyek nagyfokú expresszivitásuk révén mellesleg kielégítik az ipart, a magazinokat lapozgató embereket, de sem a motiváció, sem a megvalósítás nem szakmai jellegű, hanem spirituális. Capa képeiben sokkal több van, mint amit a képaláírás igényel - fotói persze lefedik a képaláírást, de úgy, mint egy hatalmas felhő egy úszómedencét: miközben lefedi, észre sem veszi, mert sokkal nagyobb nála.
-- Légitámadás Bilbaoban 
Légitámadás Bilbao-ban. Anya sétál kislányával, kézen fogva, és az eget kémleli. Lépteiken látszik, hogy sietősre fogták. Mellettük két férfi és két nő szintén az eget fürkészi, de ők még várakoznak, mintha nem lenne biztos, hogy a gépek le fognak csapni, vagy mintha a gépek felé küldött "takarodjatok innen"-pillantásaiknak lenne visszatartó ereje. Egy nő mögöttük éppen teljesen más irányba néz, balra és lefelé, de ő is ugyanúgy a fenyegetés, a készülő támadás hatása alatt van - csakúgy, mint a kislány, aki nem kérdez, nem sír, nem makacsolja meg magát, hanem felveszi anyja tempóját, és összeszorítja kis száját, a sírást későbbre tartogatva. A jelenet nem a fronton játszódik, hanem egy világváros szívében, anya és lánya bevásárlás közben - aki a képre pillant, máris bele tudja magát élni a történetbe. Szinte hallani a szirénákat is.
(a fotó: Air raid in Bilbao / Légitámadás Bilbao-ban, Spanyolország, Baszk föld, 1937 május
ROBERT CAPA © 2001 By Cornell Capa)
Lásd még: PAR75180 | PAR115472 | PAR88229 | PAR75178 )
Egy másik képen látjuk, amint az emberek (már) futva menekülnek óvóhelyek felé. Ekkor már nemcsak a szirénákat halljuk, de a becsapódó bombák morajlását is. Emberek rohanva menekülnek - a halál torkában. És itt álljunk meg egy pillanatra.
Mit csinál most (ott és akkor) a fotós? Egy PRESS feliratú sárga dzsekiben rohan a többi fotóssal, lökdösődve, hogy minél jobb képeket csináljon? Egy PRESS feliratú sárga dzsekiben, amely révén ő nem része a történetnek, amely révén őrá nem lőnek? Egy PRESS feliratú sárga mellényben, mint valami katasztrófaturista?
Capa együtt lélegzett azokkal az emberekkel, a sorstársuk volt. Együtt rohant velük - egy volt közülük, azzal a különbséggel, hogy ő, mint a mentősök, "medic"-ek a káosz közepén speciális küldetést teljesített: pillanatokat mentett, örökített meg az emberiség számára. Amikor körülötte az emberek harcoltak vagy menekültek, ő a maga útját járta, az élet, az utókor szolgálatában.
Capa fotói olyan sztorik, melyek minden cikket elhomályosítanak. Ha képeit nagyban kivetítenék, egy sötét teremben, mozifilmként lehetne őket nézni. Történetei mélyek, drámaiak, felkavaróak - amiben legkevesebb szerepe van a fényképészi szakmai profizmusnak, s legtöbb pedig annak, hogy ő maga is nyakig benne volt a történetben, amit fotózott, s ezáltal képes volt a legapróbb rezdülések szintjéig, teljes mélységében rögzíteni, ami ott és akkor történt. Nem kívülről nézte, hanem teljesen benne volt abban, ami történt, és ez nemcsak fizikai, de pszichológiai hozzáférést adott a számára (nemcsak ott volt, de képes volt autentikusan felfogni, értelmezni, hogy mi történik, gyors helyzetfelismerése, megérzései, ráérzései lehetővé tették számára, hogy mindig a legérzékenyebb, legtökéletesebb módon fókuszáljon a történetre. Együtt lélegzett, együtt gondolkodott a történésekkel). 
Visszatérve a "The last man to die" c. fotójához, minket, window-shoppingoló turisztokat furán érint az egész, illetve furcsa mód előfordulhat, hogy nem nagyon tud megérinteni. Ránézésre ugyanis nem tudjuk pszichológiai alapokon, valamint saját tapasztalataink alapján hova tenni a képet. Kérdés például, hogy miért volt ott a katona, és miért volt ott Capa? Odament, mert hallotta, hogy valakit lelőttek, s gondolta, hogy ha már ő az utolsó, akkor róla is készít egy képet? Negatív. Teljesen negatív.
(a fotó:
icp 711 April 18th, 1945. American soldier killed during a house to house fight against German troops. id: PAR50408
ROBERT CAPA © 2001 By Cornell Capa)
megjegyzés: e kép több helyen más kivágásban jelent meg, a jobb oldali ablak és a karosszék nélkül, 280x360 mm méretben
Capa együtt nyomult az amerikaiakkal, a helyszín Lipcse, egy hídon harcolták magukat keresztül. A híddal szemben ott egy ház, rajta egy erkély, Capa pedig kiszúrta, és arra gondolt, lehet, hogy onnan készítheti el az utolsó képet a háborúról ("could be the last picture of the war for my camera"). Belépett a szobába, hogy lefotózza a tizedest, aki egy gépfegyverrel tüzelt. Ekkor találta el egy orvlövész. A Ludwig Museum Capa tárlatában külön nagyszerű, hogy e fotó mellett további fotók is ki vannak állítva, melyeken látszik, amint a társai lerohannak, és az utcán elfogják a németeket (Capa lerohant a többiekkel - mint mindig, együtt áramlott az eseményekkel, előtte is, attól a perctől, hogy kiszúrta az erkélyt, és utána is, amikor már fegyvertelenül, feltartott kézzel látni a két németet).
következő fejezet: szemben a háborúval - harc az emberért
a cikk fejezetei: