2009-07-09
Robert Capa (4. rész / 8)
a zseniális pioneer
::::: a Partraszállás - a sűrűjében
(fizikai hozzáférés)
Capa eredetiségét, művészi, fotográfusi intenzitását legmegdöbbentőbben talán a Normandiai Partraszállás első napján, a tragikus vérfürdőről híres Omaha Beach-en készített fotói révén érthetjük meg. Mint ismeretes, az Omaha Beach tragédiája annak köszönhető, hogy amikor a német lövész-bunkerek, géppuskaállások már elvileg rég ízzé-porrá lőve kellett volna lenniük, a rövidre fogott ágyútűz miatt valójában épségben maradtak, és a géppuskaállások gyilkos ragadozóként várták a tulajdonképpen gyanútlanul partraszálló amerikai fiatalokat.
Capa az egyike volt a 2 fotósnak, aki egyáltalán engedélyt kért és kapott, hogy részt vegyen a partraszállásban, és nem akármilyen helyzetbe hozta magát azzal, hogy az első hullám partraszállói közé állt be - az Omaha Parton (Easy Red szektor).
Capa élményei nagyban megegyeznek azzal, amit a Ryan Közlegény Megmentése c. filmben látunk. Egy fémakadály mögött húzódott meg a derékig érő jéghideg vízben, onnan kezdett el fotózni. Egész teste remegett a hidegtől és a félelemtől. Egyik kockát kattintotta a másik után (ahogyan ezt visszaemlékezéseiben leírja). Miközben körülötte mindenki az életéért harcolt, és fegyverekkel tüzelt emberekre, ő kamerával "lőtt" és azon dolgozott, hogy ezt a poklot megörökítse az ember, világ, az utókor számára (harc az emberért). Három kamerát használt. A puszta film-csere is óriási feladat volt (az elfotózott film visszatekerése, elrakása, majd új film befűzése) a jéghideg vízben remegő testtel és kézzel, ráadásul a kamerákat akkoriban minden kattintás után előre kellett tekerni (fel kellett húzni), ami átfagyott, vizes kézzel ugyancsak nem kis feladat. 90 percet töltött a vízben, aztán felvette egy gyalogsági partraszálló hajó (LCI), amilyennel érkezett. Ahogy felvették, egyből fotózni kezdett, de elsötétült előtte a világ, meztelenül, egy plédbe csavarva tért magához.
(A Ludwig Museum tárlatában különösen figyelemre méltó, hogy a megfelelő Life Magazinok is ki vannak állítva, és így, ha valaki Capa saját visszaemlékezéseit akarja olvasni, elég egy üvegpult felé hajolnia - és nem kell a Szabó Ervin Könyvtár nyitására várni, a nyári szünet után).
Capa iszonyú helyzetbe hozta magát. Ezt azonban nem azért tette, hogy veszélyt vállaljon, hanem azért, hogy a témát megfelelő módon fotózhassa. Nyilván közrejátszhatott ebben némi egészséges önteltség, büszkeség, professzionális fölényesség, magabiztosság is, hisz ekkor ő már veterán háborús tudósító volt, mégpedig világhírű. Ezzel együtt Capa olyan helyre lökte be magát, ahova senki más, a Partraszállás eseményeinek sűrűjébe, és ezúttal már csak amiatt is, hogy ott volt, maga volt az élvonal. A puszta döntésért is, hogy aznap, az első hullámban odament fotózni, óriási tiszteletet érdemel. Ekkor, e nap hajnalán készült fotói, bár több, mint száz képből a Life londoni laborasszisztense, vagy a "tea-boy" gondatlanságból rengeteget megsemmisített (buzgóságában feltekerte a film-szárító hőmérsékletét, és így megolvasztotta a filmek emulzióját), a Partraszállás legjobbjai és egyben örök életű klasszikusai lettek.
következő fejezet: Háborús tudósítás egykor és ma
a cikk fejezetei: