Robert Capa (2. rész / 8)
::::: szemben a háborúval - harc az emberért
Amikor valaki meghal egy háborúban, az utolsó percben mellette levőtől nem is kérhet többet, mint hogy majd mesélje el, hogy mi történt vele. Amikor embereket sújt egy háború, többet talán nem is tehet valaki, mint hogy odamegy, és azt mondja, én itt vagyok tanúnak, és el fogom mesélni, mi történt, megörökítem, ami itt és most történik - ezzel megakadályozza, hogy a szenvedő emberek úgy érezzék, isten háta mögé kerültek, hogy a világ, az emberiség elfordította róluk a tekintetét. Nem szabad hagyni, hogy a szörnyű dolgok csak úgy megtörténjenek, mert ha hagynánk, akkor később úgy lehetne tenni, mintha mi sem történt volna, ezt pedig nem szabad megengedni.
Capa, a fotós, aki a háborút fotózta, gyakorlatilag a háború ellen harcolt, a legérzékenyebb pontján mért csapást a pusztítás démonára, hisz nem hagyta, hogy mindez csak úgy megtörténjen. A nácizmus is azért válhatott olyan szörnyű naggyá és pusztítóvá, mert a világ tekintete nem hatolhatott be a lezárt, lefüggönyözött határokon keresztül (a német értelmiséget pedig a terror nyilván cselekvésképtelenné tette) - azaz nem készülhetett kép arról, ami a náci Németországban történt, és ez a "kép" nem juthatott el sem a németekhez, sem a világhoz (lásd Tibet ma). Capa háborús tudósításait nem lehet nem úgy tekinteni, mint partizán harcot a háború, a reménytelenség, a világ elsötétülése ellen.
Capa mellesleg nem annyira "hadi-tudósító" volt, mint háborús tudósító, aki az ember szemével látta a háborút, a katasztrófát. Fotói nem a katonai vezetés, hanem az emberek, a világ humánus közvéleménye számra hordoztak információt. Nem a háború, a harcok állása érdekelte, hanem az emberek, akik a háborúban, a háború sötét közegében voltak kénytelenek élni, akár a fronton, akár a front mögött. Capa fotóin mindent elsöprő módon érvényesül a kontraszt demonstrációja, a kontraszté - a békés, szabad, civilizált, boldog polgári élet (amire az emberek vágynak) - és a háború között (amiben élniük kell). Mint egy-egy Radnóti vers - Fannival. Capa, a kalandor, akinek békés hétköznapjai sem voltak hétköznapiak, elképesztő érzékenységgel tudta filmre vinni ezt az elemi drámát (is). 
Spanyolországban egy nő kényelmes kerti széken egy magazin lapozgat - egy teraszon. A magazin címlapján egy divatos modellnő - idegen egy távoli civilizációból, aki békében, biztonságban, komfortban, sőt, luxusban él. A beállítás teljesen idilli, magazinolvasás egy teraszon, a nap csodásan süt, a világ összes nője és férfija bele tudja magát élni ebbe a helyzetbe. A nő mellett azonban ott van a puskája, odatámasztva. A puska, amit gyilkolásra használ - a háborúban - ami most is éppen zajlik. A puska révén a magazinolvasás és sütkérezés immár mint a háború egy lélegzetvételnyi szünete jelenik meg, mint egy vágykép a békés, boldog, hétköznapi élet iránt.
(a fotó: Barcelona, 1936 Augusztus, milicista nő
id: PAR75414 - Copyright ROBERT CAPA © 2001 By Cornell Capa/Magnum Photos)
Amikor Capa kénytelen volt elhagyni Magyarországot, a fasizmus, a háború elvett tőle valamit, a világ, az idő kizökkent, Capa egymaga nem tolhatta helyre azt, de olyan pályát választ, amely szabad, aktív és kreatív cselekvést biztosít a számára, meg kihívásokat, kalandot - a jó oldalon, az élet és a humánum érdekében, az első vonalban. Fiatal volt, baloldali, beindult, tele energiákkal - a pálya, amelyre ráállt, egy életre szólt.
következő fejezet: a szenvedély - Gerda Taro
a cikk fejezetei: