Robert Capa (3. rész / 8)
::::: a szenvedély - Gerda Taro
A háborús tudósítás szenvedéllyé, mámorító függőséggé válhat másodpercek alatt (és nyilván válik is). Noha a karrier, az új és izgalmas megélhetés, egy jó munka elvállalása, egy ígéretes kezdet nyilvánvalóan benne volt a pakliban, amikor Capa elindult a háborúba, az részéről mégsem "munka" volt, hanem szenvedély. Egy elfasizálódott országból elmenekült tehetséges zsidó fiatalember első nagy bevetése volt ez, a semlegesség, a tárgyilagosság béklyója nélkül, töretlen, friss baloldali, anti-fasiszta szellemben vetette bele magát a háborúba - a civilizált világ, a béke, az igazság oldalán.
A történet egyébként még ennél szenvedélyesebb - köszönhetően a gyönyörű és tehetséges Gerta Pohorylle-nek, a Németországban született lengyel zsidó lánynak, akit le is tartóztattak antifasiszta propagandáért, és menekülnie kellett a náci Németországból, és akit a világ már választott nevén ismert meg, mint Gerda Taro-t (két kedvence, Greta Garbo és Taro Okamoto után). 
A fiatal és tehetséges lány 1934-ben érkezett Párizsba, részmunkaidőben titkárnősködött, míg 1935-ben André Friedman-nél (Capa) vállalt munkát, asszisztense és tanoncaként, a fiatal (20 éves), Magyarországról emigrált srácnál, aki a karizmatikus Éva Besnyő tanácsára fotós lett. Egymásba szerettek.
(a fotó: Gerda Taro és Robert Capa Párizsban - 1935, Fred Stein fotója)
Gerda Taro különösen gyönyörű volt, mindenkit elbűvölt maga körül - ami fotóin is átjön, látszik, hogy akiket lefotózott, beengedték őt a világukba. Egy 160 centis, gyönyörű zsidó lány, akit a spanyolok úgy becéztek, a "kis szőke". Tele volt élettel, energiával, roppant művelt volt és intelligens. Gerda Taro ekkor 24. Az Alliance Photo - fotóügynökségnek dolgozik, és szabad, beindult fiatal lányként azt találta ki, hogy küldjenek be fotókat ők is, egy jól hangzó név alatt - a Robert Capa nevet találták ki (Frank Capra iránti rajongásból, és mert Friedman Endrét barátai cápának becézték). A szerelmesek együtt mentek Spanyolországba, ahol életük első nagy bevetését együtt csinálták - kezdetben Robert Capa néven :) Létezik-e a baloldaliságnak, a szellemi szabadságnak, a(z autentikus) kommunista eszméknek szebb megvalósulása, mint a művészeten való közösködés? Két nagy művész, két szerelmes egy néven ontja képeit. Csodaszép történet. Elképesztő (Hemingway felesége, Martha Gellhorn erről regényt is írt). Két pioneer művész (Gerda Taro az első volt a nők közül, az első háborús tudósító) fantasztikus kalandjai. Egyszerűen nem lehet meghatottság nélkül nézni azt a fotót, melyet Fred Stein készített róluk 1936-ban, egy párizsi teraszon. Szabadság, szerelem, fiatalság, tehetség, szépség, művészet, elhivatottság. 
Gerda Taro annyira megszállott volt, hogy légitámadásokkor nem volt hajlandó fedezékbe menni, és egy-egy kattintás után gyakran azt kiáltotta, "életem eddigi legjobb képe!". Beindultságáról Capa készített képet az örökkévalóság számára - bevetés közben megörökítve szerelmét, aki tőle tanult meg fotózni.
(a fotó: Gerda Taro és egy katona Córdoba-i fronton, 1937 - fotós: Robert Capa)
Capa egyébként megkérte a kezét, de a lány nemet mondott. 1937 tavaszára már függetlenedtek egymástól, külön is elkezdték kibontakoztatni karrierjeiket. Gerda Taro azonban tragikusan korán meghalt, a spanyolországi bevetés, illetve Brunete-i hadjárat fotózása az életébe került. Halálának körülményeit az utókor végső fokon, hivatalosan úgy könyvelte el, hogy "baleset" volt. Ennek ellenére, ha józan ésszel szemléljük az ismert tényeket, egycsapásra világossá válik, hogy a csodálatos lány nagy valószínűséggel merénylet áldozata lett.
A Brunete-i hadművelet nem a köztársaságiak (republikánusok, a fasisztákkal szemben harcoló jó fiúk) műve volt, mert azt Sztálin katonái vezényelték, vagy ahol nem, ott is jelen voltak és ők ellenőrizték az eseményeket. Ekkor tehát Sztálin harcolt a fasisztákkal. A haditudósítás sem az volt ekkor már Brunete-nél, mint máskor, mert beindult a kommunista, Sztálin alá rendelt cenzúra és engedélyezés rendszere. A fotózáshoz, tudósításhoz már engedély kellett (a külföldi sajtó iroda élén Constancia de la
Mora állt, az arisztokratából lett marxista, aki hűséges házőrzőként letiltotta a spanyol sajtóban, hogy a Szovjetunióban végzett tisztogatásokról megjelenjenek anyagok).
A Brunete-i offenzíva június 6-án indult. Gerda Taro a sűrűjében volt - nem volt semmiféle engedélye, és egy tábornok is figyelmeztette, hogy az élete nincs biztonságban. Az offenzíva végül csúfos kudarc lett, hatalmas emberáldozattal. A szovjet gyártmányú tank, amely állítólag csak úgy "elszabadult", oldalról rohant bele a teherautóba, aminek az oldalán kapaszkodva Taro igyekezett elhagyni a túlságosan veszélyessé vált hadszínteret. A lány első szava az volt, amikor magához tért, hogy "hol vannak a kameráim?". A kamerái nem lettek meg, sem a fotók, amiket a sztálini hadművelet véres kudarcáról készített. Másnap reggel a tehetségtől izzó gyönyörű fiatal lány belehalt sérüléseibe. 26 évet élt, mint Petőfi. Ez, ha tekintetbe vesszük, hogy a fotói sosem kerültek elő, minden, csak nem véletlen. A spanyol külföldi sajtó iroda a Brunete-i offenzívát győzelemként kommunikálta - az ezt cáfoló bizonyíték-fotók híján megtehették.
Gerda Taro-t nemcsak a francia kommunisták ünnepelték az antifasiszta harc világhírű hősnőjeként, de a vasfüggöny mögött, az NDK-ban is - ahol utcákat is elneveztek róla. Síremlékét, amit a francia kommunista párt fizetett, Giacometti készítette, ma elhagyatva, elhanyagoltan, megrongálva áll. Gerda Taro szeplőtlen tehetség volt, akit szerelme, Robert Capa tanított meg fotózni, akivel együtt vetették bele magukat a nagy ismeretlenbe.
következő fejezet: a Partraszállás - a sűrűjében
a cikk fejezetei: