Robert Capa (7. rész / 8)
::::: Capa pályájáról címszavakban
Capa karrierje onnan indult, hogy hazájában (ahogyan később második hazájában, Párizsban is) a nácizmus bedarálta az életet. 
Menekülnie kellett, ám mint szabad és meggyőződéses baloldali, forradalmi fiatal, szembefordult a háborúval, a menekülésből pedig hajsza lett. Nem egyszerűen háborús tudósító lett, hiszen 1945-ig azzal a fasizmussal szemben harcolt, amely miatt 19 évesen el kellet menekülnie Budapestről.
A fasizmus, a világháború embermilliók, egy egész kontinens életét tették pokollá, egy a művészetek iránt affinis, "humán beállítottságú", vibráló tehetségű fiatalt például egy életre megfosztott a jogi egyetem, az újságírás, költészet, irodalom, kávéházakban való ücsörgés motívumaira épülő tradicionális értelmiségi pályafutás lehetőségétől. A tradicionális irodalmi életpálya duplán is elérhetetlenné lett számára, hiszen mondjuk Párizsban ő, mint egy nem született francia a nyelv terén is korlátozva lett volna.
Ha Capára és a fotós-karrierjére gondolunk, azt kell mondanunk, remekül találta meg a helyét, a pályáját a korban, amelybe belecsöppent. Párizs csodálatos hely, még mindig a szellemi központ, a fotográfia pedig független a beszélt nyelvtől, és például a festészetnél is sokkal nagyobb függetlenséget kínált, a rendes, megbízásos alapú megélhetés révén. Capa pályája az adekvát pálya volt egy tehetséges, beindult, forradalmi szellemű fiatal számára, a foto-riporteri pálya óriási szabadságot biztosított a számára (a katonai bevetéseken, ahol mindenki parancsot teljesít, ő a maga ura volt). Szabadságot és elismerést szerzett, az intellektuális elit része volt, híres, népszerű, a fényűző party-k nagy volumenű résztvevője. Tetejébe mindennek, lehetősége nyílt rá, hogy ne csak pénzt keressen, ne csak népszerűséget arasson, de hogy amit csinál, azt művészi szinten csinálhassa. Hallatlan életenergia, tehetség és intelligencia - "mindössze" ezekre volt szüksége, hogy e pályán (melynek több szempontból úttörője) megállja a helyét, sőt, kora legjobbja legyen.
Capa életének intenzitására jellemző, hogy élete egyenlő lett a karrierjével. Nem csoda, hiszen amit csinált, az nem munka volt, hanem művészet, csupa nagy betűvel. Bohém volt, nyitott, érdeklődő, kaland- és szabadságvágyó, nagyfokú intellektuális fesztelenséggel megáldva. Ha akkoriban filmet készítettek volna róla, csakis Humphrey Bogart alakíthatta volna.
Sokkal több volt, mint egy fotós, akit odaküldött egy lap valahova, hogy tudósítson. Fotói is sokkal többet jelentettek (jelentenek) tudósításoknál. Nyilván jó sok olyan fotót is készített, melyek "csupáncsak" 
nagyon jó sajtó-fotók, mint a 15 éves kínai katona harci sisakban, "the defender of China" (Life címlap, 1938 májusában), de ez nem az ő "hibája" volt. Capa egyfajta objektivitással végezte kutatásait, bevetéseit. Úgy tűnik, valahogy úgy tekintette, mintha a kamerája (vagy kamerái) külön életet élnének, mintha ő maga mindig ugyanazt csinálná, és a fotózás azon dőlne el, hogy a kamerája hogyan "reagál" arra, ami elébe tárul.
Ez az "objektivitás" szerény nézetünk szerint nagyon fontos motívum Capánál. Ez egyfajta kulcs lehet Capa működéséhez.
Mint a függetlenség legmagasabb fokán lévő művész, egyszerűen "csak" beveti magát egy helyzetbe, és hagyja, hogy a történések magukkal ragadják, ő pedig, mint egy hurrikán-szonda (kis műszer- ami arra van kifejlesztve, hogy amikor a hurrikán felkapja, odabentről adatokat gyűjtsön és rögzítsen) teszi a dolgát a kamerájával. Ez az objektivitás, a kamerájának a külön entitásként való aposztrofálása nem más, mint a függetlenséggel, az intellektuális fesztelenséggel való magasröptű kérkedés. Mintha azt mondaná, én nem beállítom a képeket, és nem koncepciókat illusztrálok, én nem törekszem arra, hogy ilyen vagy olyan hatást érjek el - én csak odamegyek, és hagyom, hogy a kamerám tegye a dolgát. Gyönyörű! A szerkesztőségekben egy-egy riporttal kapcsolatban a végső mondanivaló, az üzenet már előre meg van fogalmazva, kvázi nem azért küldik oda a fotóriportert drága pénzen, hogy ő döntse el, milyen ott a helyzet, miről szól a szitu. Az azonban, ahogyan Capa a kamerájáról beszél, nagyon is úgy hangzik, mintha Capa azt mondaná, odamegyek, és majd meglátom, majd a kamerám meglátja - kvázi senki se mondja meg neki előre, hogy mit akar látni, hiszen ő nem egy alkalmazott, hanem a civilizált világ egyik kiküldött vizuális érzékszerve.
Bár ez csupán spekuláció, nagy bakot biztosan nem lövünk vele, hiszen a szellemi függetlenség ilyetén hajszolása a nagy volumenű művészeket mindig erőteljesen jellemzi. Másrészt az egészet csakis azért hoztuk fel, hogy Capa személyiségével a lehető legintenzívebben konfrontálódhassunk, illetve, hogy az 1945 utáni időszak tükrében még jobban megértsük, mennyire elsöprően originális személyiség volt.
A helyzet 1945 után minden bizonnyal különössé vált egy fiatalsága óta meggyőződéses baloldali művész számára. Először is itt van a Szovjetunió esete, amit az amerikaiak (Capa ekkor már amerikai állampolgár volt) 1947-ben már az új ellenségként láttak (ekkor Walter Lippmann már megalkotta a hidegháború kifejezést), azok viszont, akiknek a számára a kommunizmus, a baloldaliság komoly szellemi attitűd, életstílus, meggyőződés volt, a Szovjetunió terjeszkedése, a keleti blokk létrejötte egy utópia megvalósulását is jelenthette (a tisztogatásokról, Katyn-ról ekkor a világ még nem tudott). Ha a kommunizmus jó dolog, akkor egy kommunista állam miért ne volna jó? Miért ne volna érdemes üdvözölni a fejleményt, hogy bizonyos államok, melyek a SzU segítségével legyőzték a fasizmust, hirtelen a kommunizmus útjára lépnek? Ellenségem ellensége a barátom, nem? Rengeteg magyar értelmiségi esett áldozatául e gondolatmenetnek.
Capanak is minden oka meglett volna, hogy elfogult legyen az új Magyarországgal (1948-ban). Tény, hogy Capa ekkor már amerikai állampolgár, de az is tény, hogy egy meggyőződéses baloldali, aki 10 évet töltött a fasizmus elleni harccal, nyilván megpróbálta volna a szocializmust a lehető legpozitívabb színben látni - és láttatni. Objektivitása, "kamerái" azonban nem tették ezt lehetővé a számára. Capa a rá jellemző hallatlan lazasággal tárta fel, mi a helyzet Budapesten. Fotózott Váci utcát, nagypolgári divatbemutatót a Rotchild házban, rommá lőtt hotel mellett teraszon kávézó embereket a korzón, a Városligetben papírmasé tankkal játszó gyerekeket, hatalmas díszletek közt beszédet mondó Rákosit, egy katonát a Kossuth szobor alatt, és egy katonai felvonulást, amely a fantasztikus szociológiai körkép záróakkordja lett. Hiába ismerjük a történelemnek e szakaszát, Capa néhány képe beszédesebben világítja meg ezt az időszakot, mint 5000 teleírt oldal. Capa elfogulatlan, emberközpontú érdeklődése drámai erejű, komplett szociográfiát hozott létre, ami szellemi nagyságának, művészi érzékenységének ékes bizonyítéka. Capa megvezethetetlen, szókimondó, a lényegbe beletrafáló intellektusa évtizedek múltán is üdítő friss levegőként hat ránk.
A Szovjetunióban tett útja ugyanígy árulkodik művészi nagyságáról. A hatóságok csak bizonyos városokban, bizonyos helyeken őt fotózni, ami eleve rossz indítás Capaval szemben. Több ezer képet készített, de az egész utat kudarcként élte meg, és úgy foglalta össze, hogy kamerái irtóztak attól, ami elébük tárult (unalmas, zárkózott, rendes, dolgos, hétköznapi emberek, akik még csak divatosan sem öltözködnek - szemben a buja baloldali, forradalmi szellemmel), és ezért nem sikerültek "jól" a képei. Capa kamerái persze, mint mindig, ekkor is hibátlanul működtek, csak nyilván nem hagyták magukat megtéveszteni, és a hatóságok által felügyelt és levezényelt propaganda-fotózás sorozatot nem vették be, mint a valóságot. A kényszerített propaganda-valóság megbukott a Capa "kamerái" által végzett hazugságvizsgálaton.
A kelet és a kommunizmus tulajdonképpen lezárul a számára. Odahaza, az USA-ban a vasfüggöny másik oldalán sem felhőtlen az élet. Szerelme Ingrid Bergman-nal összehozza őt Hollywood-dal is. Capa kifejezetten érdeklődött a film, a mozi iránt, de ismerve művészetét, visszamenőleg is megjósolhatnánk, hogy a stúdió éra Hollywood-ja a műtermekkel és mű történetekkel nem az ő világa "lesz". ("Hollywood valahogy nem az ő terepe volt" - mondja Ingrid Bergman, akit Kincses Károly idéz remek Capa portré-könyvében). Végül ismét Párizsban köt ki. Egyfajta lezárásaként a háborúnak, elkezdi írni a visszaemlékezés-könyvét, és közben a bohém életigenlés szellemében megalapítja Magnum fotó-ügynökséget (amely pezsgőbontás közben nyeri el nevét - a pezsgőről), székhellyel New York-ban és Párizsban.
Capa, lássuk be, remek tervet ötlött ki békeidőre. Az ügynökség kezdeti fotó-tőkéjét az alapító fotósok háborús képei alkották, közben azonban a divatfotózás is felkerült a repertoárba (sőt, Capa maga is készített divatfotókat, melyek például a Vogue-ban is megjelentek). Capa tele volt energiával, ugyanebben az évben, 1947-ben Törökországba 16mm-es filmkamerával ment le forgatni (amilyet a híradósok is használtak), s mellesleg egy televíziós produkciós céget is létrehozott Steinbeck-kel, Reisman-nal és Henry S. White-tal, sőt, hogy a spektrum teljes legyen, még divatfilmet is rendezett Christian Dior számára.
Capa a rá jellemző vitalitással új irányokban nyitott, miközben befejezte háborús visszaemlékezéseit, a "Slightly Out Of Focus"-t (amellyel a praktikusan és akcentussal bár, de 7 nyelvet is beszélő Capa íróvá is avanzsált). A Holiday magazin számára kedves cikkeket írt utazgatásairól, saját fotóival illusztrálva. Közben a háborúról és fotózásról azt írta: "To me war is like an aging actress—more and more dangerous and less and less photogenic " (a háború számomra olyan, mint egy öregedő színésznő, egyre veszélyesebb és egyre kevésbé fotogén). 1954-ig négy könyvet is írt. 
Némi túlzással úgy is megvilágíthatjuk, hogy Capa ekkor két világ közt volt átutazóban, a múlt és jövő közt, a kommunista kelet és az USA közt félúton, Párizsban, a fotóriporterség és számos új dolog között, a háború és a jövő között. (A világháború végeztével névjegyet készült nyomtatni "Robert Capa hadifényképész, munkanélküli" felirattal -írja Kincses Károly a Capa-könyvében). Egy új élete volt kibontakozóban - de a régi sajnálatos módon utánanyúlt, hogy visszahúzza.
Baloldalisága közismert, Bergman erről is beszámol (lásd ugyancsak a Kincses Károly könyvet), öltönyt adományoz a szegény franciáknak, pedig csak 3 darab van neki, míg Bergman más ismerősei, akiknek rengeteg öltönyük van, semmit sem adnak, Capa Londonban 5 fontot ad egy koldusnak, s teszi mindezt úgy, mintha csak azt mondaná, dobjunk egy centet egy szökőkútba, jó muri lesz. Mi, a tágra nyílt szemű utókor megértjük, sőt együtt dobban vele a szívünk, de akkoriban az USA-ban más szelek fújtak: bár Párizsban tartózkodik, mégis utoléri a maccarthyzmus, s a nagy utazó egy időre útlevél nélkül marad. Ekkor (1953) a Magnum ügynökség dolgai is rosszul állnak, így lemond az elnökségről. 
Végül, 1954-ben, amikor japánból kap egy háborús fotózás-megbízatást, az valóságos örömhírként éri (világít rá Kincses Károly a könyvében, Irwin Shaw-t is idézve). Egy pozitív fordulat - vissza az ismerős vizekre.
Innen nézve azonban ez az a pont lehetett, amikor a múlt utánanyúlt, és visszarántotta a háborús tudósítások világába. Ebben talán az a legtragikusabb, hogy e megbízatás során éppen Indokínába kerül, azaz oda, ahol még a '70-es években is durva háború dúl, ami egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy ne úgy lássuk: Capa újrakezdte háborús fotózsurnaliszta munkásságát, még akkor is, ha ezt a megbízatást már úgy fogadta el, hogy elhatározta, ez lesz az utolsó. Az első Indokínai háború (1946-1954) utolsó két és fél hónapjára ért oda - 1954 május 9-én. Az utolsó képet május 25-én készítette.
következő fejezet: linkek
a cikk fejezetei: