Chico
Chico 2002.
A Chico egy életrajzi film, még akkor is, ha a főszereplő, Eduardo Rózsa Flores nem teljesen a saját életét mondja el a film során, hanem azt, amit a film írója és rendezője, Fekete Ibolya megírt a számára.
Egy meglehetősen érdekes szituáció ez a főszereplővel kapcsolatban, hiszen saját magát alakítja, Eduardo Rózsa Flores-t, ugyanakkor, amint ezt a rendezőnő elmondásából kiderült, a történet fikció (vagy csak így fedezi a tényt, hogy esetleg nagyon is valóságos portéról van szó?). Az egészben hivataslosan csak az a valóságos, hogy Eduardo Rózsa Flores valóban Bolíviában született és valóban olyan vegyes származású, mint amilyennek a filmben megismerjük, és valóban harcolt a Szerbiai háborúban, a Horvát oldalon, a többi Fekete Ibolya írói képzeletének szüleménye (állítólag, de mivel a rendezőnő állítja, okunk van elhinni neki).
Tehát valakinek az életének (gyerekkor, származás) az alapján, születik egy film, amit ő maga mesél el, első szám első személyben, ám az egész mégis fikció? Nagyon furcsa, hogy-hogy nem szabálytalannak tűnő megoldás. Ennek a furcsaságnak az átérzéséhez elegendő talán belegondolni abba, hogy mit gondol az a néző, aki anélkül, hogy ezt e cikket elolvasná, egyszerűen belül és megnézi a filmet? Ez a néző bizony azt fogja gondolni, hogy mindaz, amit a vásznon látott, valóban megtörtént az életben, ami egy nem az ő hibájából létrejött félreértés. Hogy hogyan kellett volna eljárni, ennek a félreértésnek az elkerülése érdekében? Egyszerű: Vagy ne Eduardo Flores játssza el a főszerepet, vagy ne Eduardo Flores-nek nevezzék a főhőst a filmben. Mert ha mind a kettő ő maga, Eduardo Flores, akkor bizony a történetnek az utolsó szóig dokumentumnak kell lennie. (Ez a kívánságunk egyébként teljesült is, mert ahogyan erre Zoltán Csaba olvasói levelében felhívta a figyelmünket, a filmben Eduardo Rozsa Flores nem saját nevén, hanem Ricardo néven "fut". ) A film elején egyébként található egy homályos tartalmú felirat, amely arra utal, hogy a film cselekménye részben kitalált, ezzel együtt a film további 118 percében már semmi nem utal arra, hogy ez kitaláció (lehet, hogy nem az?).
A film története eléggé epikai jellegű, arról szól, hogy van egy kisgyerek Bolíviában, akinek az apja magyar zsidó, az anyja pedig spanyol. Ez a gyerek aztán "keresztül utazik" a dél-amerikai történelmen, földalatti mozgalmak, gerilla élet, amit korabeli fekete-fehér dokumentumfilm-bejátszások fűszereznek. Aztán ez a család kénytelen elhagyni az országot, és egy hányattatott utazás végén
Magyarországon telepednek le. Eduardo Flores gyerekkorától aktív gerillaként él, felnőtt korára pedig elhivatott kommunista harcos válik belőle (legalább is a rendezőnő története szerint), és Magyarországon is megpróbál elhivatottságának megfelelő melót találni, így kerül a titkosrendőrséghez. Flores viszont annyira fegyelmezetlen, hogy nem tud megfelelően illeszkedni a hazai fegyveres erők kötelékébe. Állandóan önállóskodik, önkényeskedik, szembeszáll a feljebbvalóival, szóval, ahogy ez a mesékben megvan írva. Magyarországról Horvátországba kerül, onnan tesz egy látogatást Albániába és Izraelbe is, szóval keresi a helyét. Ez van, ez a történet. Ha tényleg kitaláció, akkor semmitmondó és zavaros, hiszen dokumentarista stílusban van elődava - ha azonban nem, akkor jó dolog, hogy a kitaláció álcája alatt emléket állít egy ilyen különleges élettörténetű személynek.
A történet gyakorlati megvalósítása, mind a részletek megírása, mind pedig a filmi megvalósítása tekintetében meglehetősen kérdéses minőséget képvisel. A megírással az a probléma, hogy ezt a vallásokon, országhatárokon, eszméken és még ki tudja mennyi mindenen keresztül utazó történetet nem sikerült értelmeznie az írónak. Értsd, nem állt össze semmiféle történetté, megmaradt annak, ami ötlet szintjén lehetett: puszta felsorolásnak (ha nem kitaláció, akkor ez egyébként érthető és megérthető).
Életképek, élethelyzetek jönnek, mennek, cserélődnek a film során, nekünk viszont halvány fogalmunk sem alakul ki arról például, hogy ki ez az "Ricardo"? Hogy milyen ő, hogy hogyan látja a világot, hogy mit tanul abból, amiken keresztül megy, meg ilyenek. Nem hallottunk például egyetlenegy vitát sem a nagy eszmékről az internacionalizmusról, a kommunizmusról, a gerilla mozgalomról, semmiről, enélkül pedig maximum félkésznek nevezhető egy ilyen film, ami ekkora vélt fába vágta a fejszéjét. A dolgok csak úgy jönnek, csak úgy megtörténnek, Eduardo pedig csak úgy keresztül megy rajtuk, mi meg csak nézünk, és a film végére sem vagyunk meggyőzve, hogy például egyáltalán jó fej-e ez a "Ricardo" csak azt látjuk, hogy komoyan veszi magát.
A filmi megvalósítás még súlyosabb, mert gyakorlatilag egy úti-filmet látunk, áldokumentum felvételekkel, Eduardo életének apróbb, vagy nagyobb kitalált(?) állomásaival. A szemnek iszonyatosan fárasztó ez a sok tévéhíradó-szerű jelenet, a hanyag kamera-munka, ami a dokumentum-felvételekre jellemző (hamis) érzetet hivatott kelteni. Egyébként az egész film során össz-vissz három beállítást látunk, ami jól néz ki, de nem is ez a legnagyobb baj, hanem maga Eduardo, mint színész. Vagy nem sikerült eléggé meggyőzni Eduardo-t, hogy ez nem is az ő élete, hanem egy kitalált Euardo-é, és hogy úgy kell eljátszania, mintha egy filmben szerepelne, vagy
pedig egész egyszerűen Eduardo Flores nagyon rossz színész. Akárhogyan is van, a címszereplő-főszereplő alaposan tönkre teszi a filmet, mert a színészi játéka révén olyan, mintha egy másfél órás rendőrségi bűn-rekonstruálós felvételt látnánk.
A filmi megvalósítás harmadik, de sorrendben nem a legutolsó nagy hibája az, hogy folyton belevágtak valódi dokumentum felvételeket (korabeli tv-híradó snitteket) is a filmbe. Ez duplán is hiba. Egyrészt sokkoló hatásúak például azok a felvételek, melyekben valódi halott embereket látni, a háború áldozatait. Ezt teljes mértékben helytelenítjük, az a véleményünk, hogy vagy dokumentum-film, vagy játékfilm, olyan köztes verzió nincs, hogy a kitalált történetbe bevágunk egy-két helyi hullát, mert az egyfajta erkölcsi bűncselekmény, például abból a szempontból is, hogy azok az emberek nem adták a beleegyezésüket, hogy XY kitalált játékfilmjében szerepeljenek, plusz nem is kaptak érte pénzt. Egyébként pedig eléggé nyilvánvaló volt, hogy az emberek nyomoráról készült felvételeket drámai töltetként, illetve töltelékként vetették be azokon a helyeken, ahol ilyen hatást akartak elérni. (Ha azonban a film mégsem fikció ... akkor a helyzet egészen más - a szerk. megjegyzése).
Lényeg a lényeg, ez a film rokonszenves vállalkozásnak tűnt (tehát nem olyan, mint a Szalma Bábuk Lázadása), de amit a vásznon láttunk, az nem képviselt minőséget. Az elején megértettük, hogy ez nem egy életrajzi film, később pedig kiderül, hogy történelmi filmnek sem lehet nevezni, rendes filmnek, fikciós filmnek viszont nagyon kevés. Ha azonban a történet mégsem fikció, ha Fekete Ibolya valóságot tárt elénk, akkor ez a film egy unikum, egy olyan emberről, aki maga is az - unikum.
-jepe-
-lid-
2002-01-16
