Szerelem A Végzeten

A filmek (a tudomány jelen pillanatbeli állása szerint) összesen háromféle módon lehetnek jók. Jó lehet a történet, amit a film közvetít, jó lehet a történet, ami közben velünk történik (lezajlik bennünk), miközben a filmet nézzük, és végül, de nem utolsósorban jó lehet az is, amiről a film szól. A Serendipity feltétlenül ebbe a harmadik kategóriába esik, és amiről szól, az nem más, mint maga a cím, a "serendipity". Hivatalosan úgy hangzik: véletlen, szerencsés felfedezések tételére való fogékonyság/adottság. Kevésbé hivatalosan úgy, hogy képesség értékes dolgok találására (ott, ahol az kevéssé valószínű). A gyakorlatban pedig azt jelenti, amikor valaki hisz a sorsszerű dolgokban, az apróbb és kevésbé apró jelekben, és abban, hogy ezeket a jeleket komolyan lehet és kell venni. Új szóval gazdagodtunk, ez már most látszik, de lássuk a medvét.

A lány és a srác (Sara és Jonathan, Kate Beckinsale és John Cusack) egy áruházban találkoznak, mindketten ugyanazt a kesztyűt akarják megvenni. Ez a kis mozzanat - hasonlóan apró történések további láncolata révén - odavezeti őket, hogy egy egész délutánt együtt töltenek a nagyvárosban, New Yorkban. A fiú, mint ahogy bármely jóérzésű nem-társa tenné, meg akarja tudni a lány nevét és elérhetőségét. A lány azonban itt jól bekavar, mert nem hallgatott anyja tanácsára, amit (ha jóérzésű anyuka) el kellett mondania a lányának, hogy ti. "kislányom, ne kísértsd a sorsot!". Vagyis: ne kísérletezz a sorssal, mert az egy hatalmas szövevény, egy óriási szőnyeg, amin te egy morzsánál is kisebb vagy, olyan kicsi, mint Tom Hanks a tutaján, az óceán közepén, szemközt egy darab bálnával. Sara ezt a tanácsot nem fogadta meg, és a szimpatikus fiú kérdésére csak egy nevetéssel és egy puszival válaszolt. Majd könnyítésként azt mondta, na jó, ha mindketten ugyanazon az emeleten szállunk ki (a lehetséges 26 közül), megadom a telefonszámom. 1/26 * 1/26= 0.0015 ezrelék. Vagyis ezer esetből nem valószínű, hogy több, mint 15 alkalommal találkoznak a delikvensek, ha ezt a játékot űzik.

Jonathan keményen küzd, Sara pedig viszonylag türelmesen vár, ám ezúttal nem kerülik el a végzetüket, azaz rendesen elkerülik egymást. Körülbelül itt kezdődik a film, illetve ott, amikor 10 évvel később már minden készen áll, hogy Jonathan összeházasodjon menyasszonyával, ám hirtelen elhatalmasodik rajta a gondolat, hogy mégiscsak valahogy meg kellene keresnie azt a lányt - akinek még a nevét sem tudja. Ekkor ismerjük fel igaziból Kate Beckinsale-t, mert visszakapja megszokott frizuráját, amellyel a Börtönpalotában annyira megkedveltük, hogy még a Pearl Harbor sem vette el tőle a kedvünket. Jól áll neki ez a film, jól hozza a tudatos-romantikus lány karakterét, akiből, valljuk be, nem nagyon-nagyon sok rohangál az utcán. Cusack is eléggé jó, eddig kábé háromféle John Cusack filmtípust ismerünk, a legjobb a Grosse Point Black (Otthon, Véres Otthon) típusa, amelyben Cusack vicces és dinamikus. A legrosszabb a Pop, Csajok stb. típusa: az ilyen filmekben Cusack egy sznob embléma, a sehova nem vezető, eldugott konzum-intellektualitás megtestesítője, ez az eset, amikor saját magánál komolyabb karaktereket alakít. A harmadik típust csak a rend kedvéért említjük meg, ekkor Cusack olyan karaktert alakít, amelynek semmi köze hozzá, mint pl. abban a western filmben, amiben a végén mint főszereplőt felakasztják (Jack Bull). A Serendipity szerencsére az első típusba tartozik, John Cusack egy határozottan játékos karaktert játszik, ami nemcsak neki jó, de nekünk is.

Az élmény, amit a film kínál, az a furcsa érzés, hogy esélyt akarsz adni egy cselekményszálnak az életedben, befolyásolni akarod a sorsod egy remélt jó eredmény elérésének érdekében. A filmet látva a nézői fotelban elgondolkodik az ember, hogy vajon ő maga mennyire hajlamos ilyen és ehhez hasonló bravúrok megtételére, csak azért, hogy biztosan ne szalassza el a nagy őt? Rövid gondolkodás is elég ahhoz, hogy bárki beismerje: egyáltalán nem hajlamos ilyesféle mutatványokra, sőt, éppenséggel akárhova tekintünk, azt látni, hogy mindenki a könnyebb ellenállás mentén mozog. Ami működik, működik, ami nem, az nem, senki sem szeret kockáztatni. Mármint, ha van egy lány, akivel tuti befutó az ember fia, és van egy másik lány, akivel még a bemutatkozáson is alig jutottak túl, mi fog történni? Semmi, hiszen az illető nem fogja feláldozni a biztos estéjét egy majdani, még teljesen bizonytalanért cserébe. Bezzeg, ha az illető fix csaja éppen egy másik városban van, és felbukkan egy új lány-arc, akkor éppen fordított lesz a helyzet, de a lényeg ugyanaz: nulla kockázat-vállalás, nulla idő-befektetési hajlam, aki kéznél van, az lesz a befutó.

A filmben ehhez képest egy merőben különböző helyzettel találkozunk, mind Jonathan, mind Sara teljes erőbedobással vág neki a 10 évvel ezelőtt futólag megismert kedves ismeretlen felkutatásának, és ez nagyon üdítő. Üdítő, mert noha az életben nem teszünk ilyet túl gyakran (majdnem soha), az alapérzés mégis végtelenül ismerős. Úgy hívják, "happy-end féltés".

Függetlenül attól, hogy napjában hányszor ered valaki egy hajszálvékony szerelmi szál nyomába, mindenki agya rájár a tökéletesség keresésére. Amikor valakivel boldog az ember, vagy boldog készül lenni, akkor a fejében sok-sok apró kipipált rubrika jelenik meg, a gigantikus klappolás élményt megtestesítve. Időnként az élet olyan, mintha egy álom válna éppen valóra, és akkor az ember boldognak érzi magát. Ennek a boldogságnak a forrása feltétlenül a klappolás, a részletek tökéletes illeszkedése, amire a legjobb példa a véletlen találkozás, vagy a szerelem első látásra.

A film nagyon jól ábrázolja ezt a dolgot, és lényegében ez is a legfőbb erénye neki. Végig átélhető, ráadásul jobban, mint például az egykori Only You, ahol Damon Bradly-t üldözte (gyerekkora óta) Marisa Tomei. Jobban, mert valóságosabb. Egyszerűen bevezet minket abba az állapotba, ahogy valaki 10 éven keresztül figyeli az ötdollárosokat, hogy nem az a bankjegy került-e épp a kezei közé, amire a srác egykor ráírta a nevét és a számát. Megtapasztaljuk, milyen az, amikor a srác az összes létező antikváriumba besétál, hogy megnézze, kapható-e egy bizonyos könyv, illetve, hogyha kapható, akkor az egyik példány nem az-e véletlenül, amibe a lány egykor beleírta a nevét és a telcsiszámát. Csepp a tengerben. Több, mint izgis: félelmetes.

Ez a happy-end féltés abban különbözik attól, amit minden filmben látunk, hogy kétirányú. Nemcsak attól félnek, hogy nem találkoznak, de attól is, illetve kezdetben attól, hogy túl egyszerűen találkoznak, mondhatni esetlegesen. Egy kesztyű egy áruházban talán nemelegendően jó ok arra, hogy az egész életüket egymással töltsék el. És akkor arról a nagyon fura jelenségről még nem is beszéltünk, hogy bizonyos emberek szeretnek valamit elveszíteni, és megtalálni, ahelyett, hogy csak úgy meglenne nekik. Ennek a nagymestere a zseniális Kierkegaard, aki fő művét (ami nemcsak az ő főműve, de a filozófiatörténeté is), a "Vagy Vagy" -ot annak "kapcsán" írta, hogy felbontotta az eljegyzését a menyasszonyával, Regina Olsen-nel. Egy egész új világ tárul fel azok számára, akik el tudják képzelni, hogy például egyik este a tréningterem szaunájában a véletlen folytán egy vonzó lánnyal ülnek szemközt, majd, amikor távoznak, a kijáratnál is összefutnak, ám ahelyett, hogy azt gondolnák, "király! akkor start, nyomás, go!", azt gondolják, "király!, örülnék, ha holnap is találkoznánk ..". A filmekben az ilyen habozó viselkedést általában bénázásként tüntetik fel, pedig igaziból másról van szó, arról, hogy valakinek "túl korai ez a happy-end", először látnia kell, miről mond le, hiszen biztos, hogy amikor valamit, vagy valakit választunk, ugyanabban a pillanatban az összes többi alternatíváról lemondunk. Egy túl korai, vagy túl egyszerű happy end lehet csapda is, amely elvon minket attól, ami (aki) igazán nekünk van szánva, de ezzel kapcsolatban tényleg Kierkegaard-t, illetve a "Vagy Vagy"-ot érdemes böngészni.

Filmünk nem annyira és nem is olyan formában romantikus, mint például a Szerelem Hullámhosszán, de romantikus, és kellemes is. A szív mellett van benne "agy" is (agydarabkák, amelyek valószínűség-számításra ösztönzik a nézőt), és ettől teljes a kép. A moziból kiáramló emberek egy furcsa dologgal átitatva indulnak útjukra, aminek a neve, most már tudjuk: "szerendipitás". Sokkal jobban megbecsülik, akivel együtt vannak, és sokkal érzékenyebben figyelnek arra, akivel együtt lehetnének, és ez nagyon pozitív érzés.

-zé-