keresés



  home   | szocio |  hírek   |  filmekről   |  kult   |  urban/enviro   | 

  fehér
tartalom


















  2002-04-08

Az Igazság Nevében
 Collateral Demage 2002.
Schwarzi újabban nincs túl jó formában: az 1996-os Eraser (Végképp Eltörölni) óta nem szerepelt jó filmben, sőt, azóta az egyik egyszer-használatos filmből ugrott át a másikba, az Ítéletnap-ból a 6-ik Nap-ba, és ennek a vonalnak láthatóan még nincs vége. Az Igazság Nevében annak az Andrew Davis-nek a filmje, akinek többek közt a Szökevényt, az Úszó Erődöt, vagy a Tökéletes Gyilkosságot köszönhetjük, úgyhogy ezek után még rosszabb érzés egy olyan rutinból elkészített, túlságosan patrióta akciófilmet látnunk tőle, mint amilyen ez.

A film a terrorizmusról szól, és bár itt egy kolumbiai csoport a negatív oldal, a film premierje többször is eltolódott a tavaly szeptember 11-I tragikus események után, azok miatt véletlen áthallások miatt, ami a történetet és a valóságot összeköti.

A film egy tragikus eseménnyel indul, egy tűzoltó (Gordy Brewer) egy kávéházban beszél meg randevút a feleségével és a kisfiával, és miközben ő elkésik, egy terrorista merényletet kísérel meg a kávézó melletti kolumbiai követség ellen, amiben végül három ember hal meg, mindhárom civil, és köztük van Gordy családja is. Szörnyű tragédia, filmen is sokkoló, de még rosszabb, hogy tudjuk, ez csak arra jó, hogy a 80-90-es évek B-listás sztorijainak mintájára "akcióra indítsák be" a főhőst. Ez mindenesetre működik, mert Brewer egy kis ideig vár a rendőrségre, aztán saját kezébe veszi az "ügyet", vagyis elindul bosszút állni a terroristákon. Már ezzel az elgondolással sem tudunk teljesen azonosulni, mert nem jó indítás nőket és gyerekeket megölni egy filmben, csak azért, hogy utána a magányossá vált főhősből kibújhasson a fékezhetetlen, bosszúálló akcióhős. Gordy tehát elindul Kolumbiába, és ott megpróbálja megtalálni a "Farkas" névre hallgató merénylőt, hogy aztán megölje. Útközben természetesen sok veszély leselkedik rá, amelyekből persze valahogyan mindig ép bőrrel távozik, és menet közben még egy szimpatikus nővel (Selena - Francesca Neri) és annak kisfiával (Mauro - Tyler Posey) is összebarátkozik, akik rövid időre feledtetik vele a saját családjának a hiányát. Nem mondhatjuk, hogy nagyon érdekfeszítő a cselekmény, vagy hogy közben nagyon féltenénk hősünk életét, inkább nyugodtan haladunk előre -Schwarzi háta mögött- a terroristák elleni küzdelemben. Az az érzésünk van, mintha túl gördülékenyen haladnának az események, de nem egy eredeti (vagy egy ötletes) forgatókönyv nyomán, hanem egy olyan menetben, ami összeszedi az eddig ismert nagyobb akciófilmek megoldásait (cselekményben és képekben egyaránt), és a hozott anyagból összeállít egy újat, egy 111-ik akciófilmet, ami pont azt tudja, mint az elődjei, esetleg csak kevesebbet. Ezt az egyszerűséget nem tudja feledtetni Schwarzi, vagy Andrew Davis sem, ami azért is furcsa, mert ők külön-külön is sok mindenre képesek. (Lásd Schwarzenegger "Az Utolsó Akcióhős" c. tökéletes vígjátékát, vagy a már említett Davis-féle Szökevényt.)

A film hangulata a Meg Ryan-Russell Crowe-féle Túszharc-ra emlékeztet minket, amiben szintén dél-amerikai terroristák között töltöttük a filmidőnk nagy részét, és -jobb híján- azzal köthettük le a figyelmünket, hogy milyen rossz körülmények között élnek a kokaintermelő vagy emberrabló gerillák. Gordy végig nagyon emberséges és segítőkész, egyedül a Farkast akarja megölni, hiába inti az FBI, azon belül pedig Brandt ügynök (Elias Koteas). Persze ez a bosszú-vonal sem annyira egyértelműen jó megoldás az utóbbi idők filmjeiben, éppen ezért gyakran úgy zajlik az újabb verziókban, hogy a jó üldözi a rosszat végig a film alatt, aztán a rossz -nagy valószínűséggel- vagy a saját hibájából, vagy valamilyen véletlen esemény miatt hal meg, tisztán tartva ezzel hősünk kezét és becsületét. A film hajlik erre a megoldásra, de ez se nem ront, se nem javít az ügyön, mert mi ezalatt túlságosan nyugodtan üljük végig a filmet. A Selena nevű nő szerepére sikerült az alkotóknak egy olyan, egyébként olasz színésznőt találniuk, aki megtévesztésig hasonlít Michelle Pfeiffer-re, teljesen ugyanolyan vonalú az ajka, és a kisugárzása is hasonló. Jó darabig nem tudtuk eldönteni, vajon miért volt szükség egy hiteles Pfeiffer-utánzatra, de ez a film végére kiderül.

Schwarzi egy egészen kimért arckifejezést öltött a film idejére, amit csak pillanatokra tud megbontani félelem, vagy fájdalom, de azután gyorsan visszarendeződnek a vonásai, és ezek után mi még kevésbé izgulunk érte.

Elégedetlenek vagyunk Az Igazság Nevébennel, és ez főképp annak köszönhető, hogy némi odafigyeléssel sokkal jobb filmet lehetett volna összehozni, és ezalatt már a forgatókönyv finomítását is értjük. Ha az alkotók egy valódi Schwarzenegger-akciófilmet akartak készíteni, akkor ennek szellemében kellett volna eljárniuk, mondjuk, több látványos összecsapás, trükkösebb akciók helyettesíthették volna a erkölcsi-politikai merengéseket, vagy az értelmetlen erőszakot. Kicsit árnyalhatták volna a főhős jellemét is, mert nagyon úgy tűnt, hogy az alkotók szerint elég Schwarzeneggert a jó oldalra helyezni, aztán a nézők az apró jellemzőket majd maguktól hozzágondolják, úgyis mindenki látott már egy sor Schwarzi-filmet, vagyis lehet mire építeni.

A jelek szerint a tengerentúli nézők sem voltak elragadtatva ezektől az egyszerű megoldásoktól, mert a 85 millió dollárból készült film másfél hónap alatt még a felét sem hozta be a költségvetésének.. (39.5 millió dollár). Ezek után biztos, hogy Schwarzenegger a Terminátor 3-ban jobb formáját fogja nyújtani a 30 milliós rekordgázsiájért cserébe, de ezt majd csak jövőre tesztelhetjük le.

-lidoc-

2002-04-08
 




oldal: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 11 12 13 14 15