keresés



  home   | szocio |  hírek   |  filmekről   |  kult   |  urban/enviro   | 

  fehér
\"tartalom\"


















  2002-03-21

Banditák
 Bandits 2001.
A Banditák egy nagyon trükkös vígjáték: miközben nézed, nem is esik le neked, hogy mennyire jól szórakozol ez idő alatt. Csak a film végén, amikor már magad mögött tudhatsz mintegy félórai tömény nevetést, akkor jössz rá, hogy ez bizony egy nagyon jól sikerült vígjáték volt, amit még Bruce Willis idétlen '70-es évekbeli hajviseletei sem tudtak elrontani.

Az biztos, hogy a legelrettentőbb ruhák, barkók és álbajuszok versenyére be lehetne nevezni a filmet, mivel a főszereplő banditák minden akciójukhoz úgy öltöznek fel, mint ahogyan a kispénzű gengszterek nézhettek ki a '70-es évek elején, Miami környékén. A nem mindennapi látványt nyújtó banditák Joe Blake (Bruce Willis) és Terry Collins (Billy Bob Thornton), akik mint "megszálló" (sleepover) bankrablók híresültek el szerte Amerikában, belopva magukat az egyszerű emberek szívébe. A módszerük ötletes és jól működő: a kiválasztott bank igazgatóját még a bankrablás előtti éjszaka meglátogatják, udvariasan és kedvesen megszállnak nála, hogy másnap kipihenten, együtt mehessenek kinyitni -és kirabolni- a bankot. Ez a megoldás rengeteg vicces jelenetet szolgáltat a filmnek: kezdve onnan, ahogy Joe-ék álruhában megközelítik a következő áldozat házát (aki a hírekből már ennek ellenére is felismeri a "megszállókat"), miközben fontos dolgokról beszélgetnek (olyasféle semmiségekről, mint amiket Tarantino vezetett be a "DeLuxe-hamburger"-féle kérdéssel a Pulp Fictionben), hogy végül a közös családi vacsoránál még a gyerekek nevelésébe is beleszóljanak.

A cselekmény egy olyan keretbe van foglalva, amilyet például a Swordfish (Kardhal)-nál láthattunk: az első percekben épp a főkonfliktus közepén vagyunk (hőseink egy bankrablás kellős közepén, miközben nagyon rosszul áll a szénájuk), és ebből emlékeznek vissza az előzményekre, esetünkben arra, hogy hogyan szöktek meg a börtönből, és hogyan lettek az egész ország kedvenc bankrablói, akik senkit sem bántanak, viccesek és kedvesek, és most is csak azért vannak bajban, mert megbíztak egy vörös hajú nőben (Kate - Cate Blanchett). Ez a visszaemlékezés-vonal néhány perc erejéig kavarodás okozhat a nézők fejében, de egyrészt hamar kitisztul a kép, másrészt később belátjuk, hogy ez így volt jó. Egy két órás filmbe sok minden belefér, nemcsak a folyamatos bankrablás, így egy szerelmi szálat is felvesz a cselekmény, mégpedig konkrétan egy megoldhatatlannak tűnő szerelmi háromszöget. A két bankrabló teszi a dolgát rendesen, miután felvesznek a csapatukba egy bolondos fiatal kaszkadőrt (Harvey - Troy Garity), sikert sikerre halmoznak, akadálytalanul haladnak előre a bankok vonalán, mindaddig, míg egy unatkozó háziasszony (Kate) véletlenül el nem üti Joe-t. Kate fantasztikus nő, hiába szeretne hétköznapi boldog feleség lenni, ez sehogysem jön össze neki, egyrészt a surmó gazdag férje miatt, másrészt pedig amiatt a huncut kisugárzás miatt, ami Kate-t jellemzi. Ezek után egyértelmű, hogy nem hagyja magát lerázni, ő akar a banditáknak főzni (csodálatos ételeket állított össze a bárdolatlan férjének is), és fel akarja velük dobni az elfuseráltnak tűnő életét. Mindezt képzeljük el Cate Blanchett kiszerelésében, és ismét úgy érezhetjük, hogy vannak még simán szórakoztató filmek a földön.

Blanchett-et legutóbb A Gyűrű Szövetségében láthattuk, Galadrielként, de a 32 éves ausztrál színésznő eddig sem panaszkodhatott, tehetségét és különleges szépségét több filmben is bizonyította: pl. a Vakrepülés c. filmben (Pushing Tin) John Cusack feleségét játszotta (és közben közel került Billy Bob Thornton-hoz), az Elizabeth-ben a címszerepet (épp, hogy nem kapott érte Oscart), a Rossz Álmok-ban (The Gift, aminek véletlenül épp Billy Bob Thornton volt a társ-forgatókönyvírója) pedig egy látnok-nőt, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Az, hogy ez a szerelmi háromszög-vonal nem lesz unalmas a filmben, nemcsak Blanchett stílusának, hanem a két fickó (Willis és Thornton) humorézékének is köszönhető. Joe és Terry az első perctől fogva jól kiegyeznek egymás eltérő karakterével: Terry, az okostojás elfogadja Joe kicsit bumfordi váratlan döntéseit és direkt stílusát, Joe pedig tiszteli Terry kifinomult agyműködését, és ezzel együtt elnézi neki a hipochondriáit és a gyengeségeit. Ebbe a jófajta felosztásba lép bele Kate, a szeleburdi démon, aki hamar arra a következtetésre jut, hogy neki mind a két férfire szüksége van. Megoldhatatlan helyzet, de nem a filmünkben. A hármasban a legkevesebbet Joe/Willis nyújtja, bár ő sem rossz, azért néha olyan, mintha megakadt volna a tű az arckifejezésén.

De szerencsére ott van mellette Bob Thornton, aki ezzel az egy játékával örökre megvett magának minket. A filmhez hasonlóan ő is jó nagy adag meglepetést tartogatott számunkra, kezdve azzal, hogy a film végéig nem ismertük fel Terryben a kemény machóként elkönyvelt Thorntont. Az utolsó percig nem tudtuk, ki lehet ez a színész, és ez a ritkán előforduló helyzet csak még jobban megnövelte Thornton ázsióját: aki "inkognitóban" ilyen humorosan és jól tud játszani, az nem lehet rossz filmes fej. Nem is volt az, annyira tökéletesen alakította a szuperokos-bénát, hogy közben az volt az érzésünk, mintha a film az ő rögtönzéseiből is merítene. Ez bizonyára így is volt, azt mindenesetre tudjuk, hogy jó hangulatú volt a forgatás, és Willisék felszabadult párosként dolgoztak. A cselekmény hajlamos ügyes fordulatokra, vannak még direkt romantikus jelenetek is, viszont a legjobb, ami megmarad a nézőkben a filmről, az Thornton hülyéskedése, hipochondriája, megküldve Willis megszokott vígjátéki modorával és Cate Blanchett fejlett humorérzékével.

A Banditák olyan kétórás szórakozást ígér, ami lehet, hogy csak az utolsó percekben áll össze egy erős vígjátékká, de akkor nagyon, és végül beteljesíti minden elvárásunkat.

-lidoc-

2002-03-21

 




oldal: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 11 12 13 14 15