Anyádat Is

Az szinte természetes, hogy minden férfi -azon belül is méginkább minden tini- be van indulva az ellenkező nemre, mégpedig inkább ész nélkül, mint ésszel. Ebből adódóan bármelyik tinisrác, ahogy egy nővel találkozik egy partin, szent kötelességének, elemi ösztönének érzi, hogy rányomuljon. Filmünkben is így történik ez, Julio ("hulio"), akit a Korcs Szerelmekből megismert fiatal színészsrác, Gael García Bernal alakít, haverjával teszi a semmit, majd elmennek egy partira, és elkezdenek csajozni egy nővel, nem is sejtve, hogy napokon belül a nő, noha férjnél van, vissza fogja őket hívni, hogy mégiscsak elmenne velük arra a tengerpartra. Innentől kezdve egy útifilmmel van dolgunk, egy "hárman-párban"- szituval megküldve, lévén, hogy a nő egyszercsak elkezdi valóra váltani a srácok ösztönös álmát, és jól összejön velük, külön-külön, sőt még együtt is.

Ezek a szex-részek, akármilyen kevés is van belőlük, eléggé kritikusak, mert néha a pornó határát súrolják. A film másik gyenge pontja az, hogy a nővel való "megismerkedés" megmarad a puszta szexualitás talaján, anélkül, hogy a srácok érzelmileg is kötődnének hozzá. Értsd, nincsenek olyan közös élményeik, amikre a film végén (mint a Thelma és Louise-ban) vissza lehetne emlékezni. A két srác a nőt a ne zárja a szívébe, mint ahogy a Dugipénzben teszi ezt a kisfiú Melanie Griffith-tel.Ez a hiányosság persze, ha nagyon kell, védhető, mert ez is fokozza a nő magányosságát, elhagyatottságát, de tényleg jobban örültünk volna, és valószínűleg több fantáziáról is árulkodott volna, ha a fiúk az út során megszeretik a nőt, és nemcsak "megismerik".

Ez egy olyan film, ami nem a történettől jó, hanem a körítéstől. Tény, hogy jó dolog mexikói tájakat, embereket látni, jó dolog, hogy a szereplők bemennek valami mini-kifőzdébe, és kaját rendelnek, majd a kamera bemegy a konyhába, és olyat látunk, amit addig aligha, egy nagyon vidéki, mexikói kifőzde konyháját. Világos, hogy ilyet a Magányos Bolygóban is látni, de az ott nem a mi élményünk, amit viszont filmben látunk, a sajátunkká válik. Nagyon jó, hogy a film gyakran mutat ilyen helyi motívumokat, útszéli árusokat, igazoltató rendőröket, meg minden, ez a szociális érzékenység jó sokat tesz hozzá a film kalandszerűségéhez. És ha már itt tartunk, jegyezzük meg, a filmrendezője, Alfonso Cuarón, úgy tűnik, kedveli Jean-Luc Godard-t.

Ami ugyanis a legjobb a filmben, az egy jóöreg Godard-effekt, ami úgy néz ki, hogy képeket látunk, minden zaj nélkül, és közben a főszereplő hangját halljuk, amin mindenféle, nem a történet szerves részét képező gondolatokat oszt meg velünk. A film csúcspontja is egy ilyen Godard-rész, amikor a szereplők egy bizonyos útszakaszon haladnak, egyszercsak eltűnik az összes hang, és csak a főszereplő monológja marad. Elmondja, hogy ha öt évvel korábban autóztak volna erre, éppen egy balesetet láttak volna, elmondja a részleteket, majd amikor tovább haladnak, látjuk az útmenti kereszteket. Megrázó, nagyon hatásos, és szép filmes megoldás, tényleg igazi Godard-elem. Ezek a betétek teszik a filmet élvezetes élménnyé.

Maga a történet, amelyben a vége felé kiderül, hogy a két fiú nemcsak egymás barátnőjével feküdt le, hanem egyikük a másiknak még az anyjával is, tulajdonképpen egyáltalán nem izgis. Azt is mondhatnánk, hogy lám, Alfonso Cuarón nem hazudtolta meg magát, és ugyanolyan béna történettel állt elő, mint amilyen az általa rendezett Szép Remények volt.

A mérleg két serpenyőjében, a film egyszerű története és a finom betétek, illetve a rosszemlékű Szép Remények és a pozitív Godard-szimpátia körülbelül azonos súlyt képviselnek, a meccs azonban végül az utóbbiak javára dől el, úgyhogy egészében egy kellemes, barátságos film-élményben van részünk.