Tenenbaum, a Háziátok

Nem vagyunk vígjáték-soviniszták, csak azzal van bajunk, ha valami másképp néz ki a kirakatban, és másképp a pénztártól való távozás után - a nézőtéren. Márpedig ez a film minden porcikájában vígjátéknak adja ki magát, ezért van, hogy el is vártuk volna tőle, hogy valóban az legyen. A film első 5-10 perce valóságos sokként hat. Egy könyv lapjait lapozgatják, és elmesélik nekünk a Tenenbaum család történetét, hogy milyen volt, amikor Ben Stillerék még kicsik voltak. Egészen pontosan Ben Stiller, Gwyneth Paltrow és Luke Wilson (Owen Wilson tesója). Ők így hárman a Tenenbaum gyerekek, akik mind nagyon-nagyon tehetségesek és sikeresek. Nekik a gyerekkori barátjuk Owen Wilson, aki szintén Gwyneth Paltrow-ra hajt, miközben Gwyneth és Luke Wilson egymásba szerelmesek, ami azért nem nagy baj, mert nem vér szerinti testvérek, Gwyneth-et ugyanis örökbe fogadták. Az egész sikeresdi és tehetségesdi csak arra megy ki, hogy 17 évvel ezelőtt egy csapásra minden megváltozzon, és a Tenenbaum csillag meghatározatlan időre leáldozzon. Ekkora már vagy egy negyedóra elment a filmből, és a néző egyetlen reménye az maradt, hogy a hosszú bemelegítés után végre beindul a vígjáték. Sajnos, nem így történik, és szerintünk ezért a film abszolút hibáztatható.

Innentől, mi azt várjuk, hogy hosszú és kanyargós, jellemfejlődéstől terhes pálya után egyszer majd minden megint rendbe jöjjön. Ehelyett azonban orvul egy teljesen más történet bontakozik ki, mégpedig az apa (Royal Tenenbaum) története.

Royal Tenenbaum-ot Gene Hackman alakítja, és a film elején (a borzasztó hosszú felvezetésben) még csodálkozunk is, hogy "te, az nem Gene Hackman?", ugyanis egy 17 évvel ezelőtti, egy perces apuka szerephez ő talán túl nagy színész. Ezek után jól meglepődünk, amikor (a film vége felé) kezd leesni a tantusz, hogy a film főszereplője nem más, mint Gene Hackman, és hogy a film Royal Tenenbaumról, az apukáról szól. 17 évvel a család leáldozása után az apa arról értesül, hogy a felesége el akar válni, hogy hozzámenjen egy másik férfihoz. Ekkor az apa, piszkos anyagi érdekből elhatározza, hogy nem hagyja magát kisemmizni (mivel a válás ezt jelentené számára). Visszaköltözik a családi házba, és minden ármányt bevet, hogy anyuci kérőjét kiüsse a nyeregből. Vagyis filmünk, a várva várt vígjáték egy 60 feletti ember anyagi érdektől vezérelt féltékenységi harcáról szól. Hurrá, legalább könnyű lesz vele azonosulni.

Ez a film tipikus példája a király új ruhájának, egy megfoghatatlan, legalább is nehezen tetten érhető átverés. Rögtön az elején kezdődik a simlizés, ott van a hatalmas (és unalmas) felvezetés, hogy azt higgyük, a film az egykor tehetséges és sikeres gyerekek életét fogja követni, most, a nyomorúságos időkben, egészen addig, amíg minden rendbe nem jön megint. Ez csak egy csel, figyelem-elterelés, időkitöltés, hiszen csak olyan dolgot szabad felvezetni, aminek aztán a végére is járunk, minden egyéb eset egyszerű blöff. Aztán ott van ez a könyv-dolog, hogy úgy néz ki, mintha valami klasszikus mesekönyv lapjait elevenítené meg a film, tehát megint valami másért kell kedvelnünk és értékelnünk, és nem önmagáért, mindazt, amit látunk. Ez a film egy olyan szövevényes történet, amely végül nem áll össze, illetve, ami összeáll belőle (az apa egyszerű története), az végül visszamenőleg teljesen feleslegessé teszi a sok-sok részletet.

Amúgy nemcsak vígjátéknak gyenge, de drámának, melodrámának, még szatírának is az. Ennek az az oka, hogy Gene Hackman karaktere nem mozgat meg semmit a nézőben. Még csak nem is jófej, sőt, tulajdonképpen még csak nem is főszereplő. Miközben Ben Stillert és gyermekeit követjük nyomon, illetve Gwyneth Paltrow és Luke Wilson szerelmi viszonyát, Gene Hackman csak a háttérben leledzik. Royal Tenenbaum egyedül akkor kerül előtérbe, amikor kirakják a hotelből, ahol lakik, és londinerként vállal munkát ugyanott, vagyis amikor meg kell sajnálnunk az amúgy gonosz, rosszfej családapát (aki egész életében magasról tojt a családjára). Olyan ez a film, mintha másfél órán keresztül figyelnénk egy bűvészt, hogy végre előhúzza-e a nyuszit, aztán, amikor végre előhúz valamit, és megkérdezzük, hogy "de hol van a nyuszi?", azt kérdezi vissza, hogy, "milyen nyuszi?".

Ha úgy kezdtük volna el nézni, hogy nem vígjátékra számítunk, ráadásul nem is egy Ben Stiller-Owen Wilson filmre Gwyneth Paltrow-val, hanem egy Gene Hackman-filmre, egy keserű humorú, részletekben bővelkedő történetre, melynek 60 feletti főszereplője egy tök rossz fej, lehet, hogy jobban tudtuk volna értékelni, így azonban eléggé fájdalmas volt.