Nagy Ember, Kis Szerelem

A török filmekre valahogy eleve izgalommal tekintünk, felkeltik a nézői érdeklődésünket már csak azért is, mert egy egzotikusnak számító világban játszódnak. Részünkről a török-szimpátia az Esti Kornél novellákig nyúlik vissza, nevezetesen ahhoz, amelyben Esti megismerkedik a fiatal török lánnyal, Kücsük-kel a vonaton. Jó dolog a "törökség", noha a film tizedik percénél rádöbbenünk, hogy a törökség, amire igaziból szükségünk van, nem a film alkotóira vonatkozik. Nem arra van szükségünk, hogy a filmet törökök készítsék, hanem, hogy Törökországban játszódjon. De vajon mi mondatja ezt velünk?

A film, mondjuk így, más, mint amihez hozzá szoktunk. A tizedik percnél azonban elkezd derengeni, mi az, amire hasonlít, és higgyétek el, nem örülünk ennek a felfedezésnek. Brazil szappanoperák hangulata, képminősége, elhanyagolt vágási stílusa árad felénk a vászonról, és ez egy nagyon kellemetlen élmény. Általában nagyon rossz dolog visszazökkenni a "tévés" szintre moziban, például a Rendőrsztori c. 4 epizódos minisorozat is ilyen volt a tavalyelőtti filmszemlén, moziban egyszerűen nézhetetlen, bántó élményt nyújtott, pedig most, a tévében tényleg nem is olyan rossz (mármint ha valaki egyáltalán vevő ilyesmire). A Nagy ember, Kis Szerelem ennél sokkal durvább, sokkal kellemetlenebb élményt nyújt, mert, egészen más szerepet szán a nézőnek, mint például az imént említett Rendőrsztori. A Nagy Ember nem azt várja tőlünk, hogy valami butácska kis szórakozásban vegyünk részt 40-50 perc erejéig, hanem, hogy komoly lelki élményeket szippantsunk le a vászonról, mégpedig 120 percen keresztül, amit egyetlen porszívó sem bírna tüdővel. Azt várja, hogy tegyük magunkévá a feladatot, hogy márpedig itt, ma este meg fogunk hatódni ezen a filmen, elgondolkodunk az élet mibenlétén, jól magunkba nézünk, ja, és ha valami problémánk van a filmmel, azt mondjuk magunknak, hogy "legalább nem amerikai". Persze, ugyanezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy "legalább nem francia", nem német és nem is angol, de mindegy.

Egy idős bácsi, egy nyugalmazott bíró a film elején egy Leon, A Profiból ismert szituba kerül, a szomszédban lövöldözés, egy kislány kimenekül, és az ő ajtaja előtt vár bebocsátást, menekülést. Ezúttal a rendőrök voltak ilyen vérengzők, az áldozatok pedig kurd terroristák voltak, jól meg is volt a véleményünk, hogy milyen súlyosak a török rendőrök, szerencsére azonban eszünkbe jutott, hogy ez nem dokumentum film, vagyis, a valóságban akármi lehet.

A film zömét az teszi ki, hogy a bácsi huzi-vonit játszik a gyerekkel, hol ráripakodik, hogy ezt ne csináld, azt ne csináld, ne beszélj kurdul, csak törökül, satöbbi, hol pedig az van, hogy elönti őt a szeretet, és rájön, hogy mennyire boldog, hogy ez a kis lény ott van neki. Maga, a gyerekszereplő eléggé csúnyácska, és kicsit sem jó színész, és ezt minden rosszmájúság nélkül mondjuk. Ez a film annyira ezer sebből vérzik (illetve ezer súlyos sebet ejt a nézőn), hogy ez a gyerekszínész tényleg csak negatív hab a torán. Az igazi problémát a nézhetetlenség jelenti, a film fogaskerekei egyetlen másodpercre sem kapják el a fordulatot, olyan, mintha tropára ment volna a kuplung. Egyszerűen nem látunk semmiféle történetet, csak egy vibráló vásznat, amin valami brazil szappanopera minőségét megütő őrület pereg. Valójában nem is hisszük el, hogy ez most velünk történik, hogy ezt most mi nézzük. Noha nyilván nem ingyen tették, sajnáljuk azokat, akik ebben a filmben részt vettek, és noha nincs jogunk hozzá, kicsit sajnáljuk azokat az embereket is, akik végignézik.