Aranyváros

Sokat lehet mosolyogni, amikor színházi rendezők a tévében arról beszélnek, hogy egy-egy darab "ma is aktuális", és azon is, amikor egy indiai rendező a Szeptember 11-i terrortámadást viszi színpadra. Egy film aktualitása egészen más természetű, ráadásul sokkal konkrétabb, olyan, mint a divat. A leggyakrabban az a helyzet, hogy ha az idén nem készül el, akkor teljesen bukó. De van olyan is, hogy a filmek nemcsak az idővel, hanem egyszersmind más filmekkel is versenyeznek, lásd több Robin Hood egyszerre, de találkoztunk már Nyomorultak dömpinggel is, hogy a Jeanne D'Arc mizériát ne is említsük. Az Aranyváros esetében kicsit más a helyzet, itt nagyobb léptékű időeltolódással találkozunk. Amikor ezt a filmet nézzük, az az érzésünk, hogy még valamikor a 80-as 90-es években kellett volna elkészülnie, valamikor még a Berlin fölötti ég angyal mániája előtt, az úfó-korszakban.

Az egész történet abszolúte a jó kis melankolikus 80-as éveket idézi, szinte várja az ember, hogy fölcsendüljön egy Európa Kiadó. Ez a melankólia nem azonos a depresszióval, a kettő közt akkora a különbség, mint egy napsütésben elfogyasztott vajas-mézes kenyér és egy menzai hitler-szalonna között. Tényleg kellemes húrokat pendít meg ez a film a nézőben, csupáncsak az a bökkenő, hogy hozott anyagból gazdálkodik. Ezt a jó kis melankóliát magunkkal kell hoznunk, mert a film ezt nem képes létrehozni bennünk, csak utal rá (mondjuk, nem is rosszul). Bizonyára nem ok nélkül ötlik fel a nézőben, hogy a Budapesti underground kulturális életéhez hozzátartozó Dixinek kellett volna szerepelnie ebben a filmben, még valamikor 10 évvel ezelőtt. Persze, így is jó, csak így nincs igazi ereje.

Amit látunk, egy skizofrén világ, mégpedig nagyon egyszerűen kivitelezve. Hol Budapest, hol pedig a Bolgár tengerpart a helyszín. Az atmoszféra roppant kellemes, rejtélyes meg minden. A történet teljesen sci-fi, párhuzamos világokról van benne szó, szóval tényleg egészen barátságos filmmel van dolgunk.

A gond azonban az (mert akad az is), hogy a tulajdonképpen kellemes kis sci-fi történet nem áll össze teljesen. Nem a részletek "stimmeléséről" beszélünk, hanem az egész eredetiségéről. Mert a déja vu érzet, mint valami vákuum-csomagolás, alaposan rátapad a filmre. A sci-fik lényege (is) az, hogy teljesen életszerűek legyenek, illetve átélhetőek. Hogy egy tök más világban belülről érezzük a főszereplőt, és amennyireidegen a világ, annyira ismerős legyen a szereplő "belseje". És ez az, ami az Aranyvárosból hiányzik, az átélhetőség, illetve az, hogy ez a film a sok hasonló közül (beleértve az ember saját álmait is) valahogy egyedi módon kiváljon, és azt mondja, ők a déja vu-k, rám figyeljél, mert én vagyok az igazi.

Ha azt vesszük figyelembe, hogy milyen csekély anyagi eszközökkel készült, és mennyire sok fantáziával, azt lehet mondani, a film dicséretet érdemel, de ennyire azért mégsem mennénk messzire, mert azt is bele kell kalkulálni, hogy a filmkészítés iránt konkrétan érdeklődőket leszámítva meglehetősen kevés embernek tudnánk jó szívvel ajánlani. Vannak olyan filmek, amelyek a néző aktivitását igénylik (hogy olyan dolgokat képzeljen vagy lásson bele, amik esetleg nincsenek is ott), nos ez is ilyen. Mélyvíz, de nem a jó úszóknak, hanem a búvároknak.