Tudatlan Tündérek

Rögtön az elején két darab kölcsönvett jelenettel is találkozunk. Az egyik korábbi kedvenc filmünk, a Van Damme féle Időzsaru elején szerepel, amikor Van Damme egy bevásárlóközpontban odamegy egy csajhoz, és úgy beszél vele, mintha most akarná felszedni, a nő pedig közli, hogy a barátját várja éppen. Hamar kiderült persze, hogy "a csaj" a barátnője volt, és így mindenki fellélegzett, aki akart. Itt ugyanez történik, csak egy múzeumban. A következő kölcsönvett jelenetre sem kell ám sokat várni, azt a Joe Black-ből vették át. Szépreményű főszereplő, megy át az úttesten, majd a szó szoros értelmében "elcsapja egy autó". A jelenet nagyon profi, a gyanútlan néző nem biztos megússza egy hangos "auu" felkiáltás nélkül. E két kölcsi-jelenet, plusz az ezeket követő intermezzo, az özvegyi lét unalmas és patetikus bemutatása után kezdődik el a film igazán, de ezt tényleg csak a későn érkezők kedvéért mondjuk.

Ekkor derül ki, hogy a férjnek volt egy titkos élete, ami már nem kölcsönzés (például a Goldie Hawn féle Megcsalatva c. filmből), hanem egy ebben a formájában nagyon is újszerű fordulat, mert ez a valaki egy férfi volt, illetve még mindig az. Az "ex pasim ex pasija", körülbelül így gondolhat Michele-re, a férfiszeretőre az özvegy.

Michele egy meleg közösségben éldegél, egy nagy lakás terasszal, valahol a külvárosban, egymást segítve éldegélnek, tényleg teljes joggal alkalmazhatjuk a kommuna kifejezést a kis csapatra. A dolog szépsége, hogy ez a közösség (szemben azzal, amit egy másik film, pl. a Mindent Anyámról után várnánk) nagyon is reálisan van ábrázolva, roppant jól működik ez a miliő mert semmi sincs túlspilázva, a karakterek egyszerű lények, és nem két lábon járó dráma-gépek. Egy olyan húsz perc után az ember határozottan, sőt, dicséretesen üdítőnek találjaennek a közösségnek a megformálását.

A történet szempontjából is teljesen profin működik a dolog, hiszen a nő mindent elveszíttet, ezen belül is mindent, amit szeretett, szóval teljesen érthető a spontán kötődés Michele-hez és az őt körülvevő közösséghez, nem is említve, hogy férje halála révén olyan magányossá vált, mint egy darab kő. A filmnek ezen a pontján egyéb kellemes benyomások is érnek minket, kezdve azzal, hogy kiderül, ez az egész férj-meghalasztás csak egy kötelező kör volt, amivel a művészfilmet kellő komolysággal léptethették be a nézők légterébe, most azonban, hogy túl vagyunk rajta, a film egyszercsak elkezdett vígjátékként viselkedni. nem az a kimondott fenékre-esős, röhögtetős vígjáték, hanem az élet kedvességein mosolygó, szívet melengető családias humor jellemzi a jeleneteket. Azt kell mondanunk kellemesen csalódtunk, jóllehet, tudatában vagyunk, hogy még mindig bármi lehet ebből a filmből.

Az igazság pillanata akkor érkezi el, amikor Michele és a nő arról beszélgetnek, ahogy a néhai férj és Michele megismerkedtek egymással. Egy könyvesboltban történt (meséli a srác), ugyanazt a könyvet akartuk megvenni mind a ketten, bla-bla-bla. Ekkor a néző egyetlen egyre tud gondolni, hogy most meg kell, hogy mondják, mi volt az a könyv, és amit mondanak, az életszerű kell, hogy legyen, különben az egész sztori a szappanoperaság szintjére zuhanhat. A film jelesre vizsgázik, nemcsak hogy megmondják, mi volt az a kötet, de a nő még el is szaval egy versrészletet belőle, sőt, azt is megtudjuk, hogy a könyv az ő számára lett vásárolva, ő az, aki ezt a költőt ismeri és szereti. Nagyon jó fordulat, amit persze lehet jól vagy kevésbé jól előadni, de itt abszolút jól sikerül.

Ezek után (hogy a film lazán vette az egyetlen buktatót) további bonusz vizsgák következnek, ugyancsak jelesre. Egyik jelenetben elmennek bulizni, tánc, ricsaj, emberek lötyögnek, meleg férfiak smárolnak, satöbbi. Ezek a jelenetek a filmek gyenge pontjai, ilyenkor markoljuk a cukrozott vizet (Edgar italt) erősen, ilyenkor nyomunk puszit a mellettünk ülő embereknek, satöbbi. Ez a film azonban (és tényleg nem először) az értelmes és érzelmes megoldást választotta. Zenei áttűnés, a lötyögő zenét felváltotta egy másik zene ( a vásznon persze mindenki táncolt tovább), és így, ezzel a zenével aláfestve figyeltük a szórakozó embereket. nagyon jó volt. Ez a zenei áttűnést mégegyszer elsüti a film, akkor is beválik, szóval biztosan nem a véletlen műve, vagy hirtelen vágói felindulás, hanem a rendező és a film jogos tulajdona. Ezalatt a finom buli-panoráma alatt fény derül arra is, hogy a nő féltékeny Michele-re. Itt a film legeslegfinomabb része következik, és akármilyen unalmasan is hangzik, a film folyamatosan ötösre vizsgázik. Kezdve a legelején, amikor a nő megkeresi Michele-t, azt mondja, "tudnom kell, mi volt a férjem előélete" , természetes önzés, teljesen érthető, jól ki van találva. Később, a kis kommuna kedvence, egy popsztár (valószínűleg a valóságban is az), akibe mindenki szerelmes, de senki nem kapta még meg, ki akar kezdeni a nővel, amire a nő barátságos elutasítással azt mondja, "de hát sokkal idősebb vagyok". Ahogyan ezt kimondja, annyira normálisan hangzik, hogy a néző tényleg a valóság részesének érzi magát. Ezután egyik alkalommal Michele és a nő elkezdenek csókolózni, hogy mondjunk valamit, már végignéztük Madonnát, amint összejön egy meleg sráccal a Második Legjobb Dolog-ban, nos hihetőség szintén az sehol sincs ehhez az egyszerű kis jelenethez, és ilyenek a jó filmek.

Azt, hogy ezt a féltékenységet hogyan kezelik, meg az érzelmeket, amik egymáshoz fűzik őket, most talán nem fejtenénk ki, csak annyit mondunk, a film tartja az iménti három példában megmutatkozó remek stílus- és valóságérzékét. Jó film, kedves és kellemes is, ráadásul a néző pontosan azt kapja, amit akkor remélt, amikor jegyet váltott rá.