A Woody Allen filmek külön műfajt jelentenek, és nem is az a kérdés, hogy egy-egy filmje mennyire jó, hanem hogy mennyire jó Woody Allen. 
Az Agyament Harry borzasztóan mulatságos film, és annyira könnyed és fantáziadús, hogy gyakran úgy érzed, felveszi a versenyt egy jó kis Monty Python-nal. 
A film reklámja azt sugallja, hogy Woody-t, illetve Harryt lelövik, és a pokolba kerül, de, szerencsére ennél sokkal jobb a történet. Tulajdonképpen lélegzet-elállító, mintha egy Vonnegut-ot olvasnál. És nagyon sokat lehet rajta nevetni. 
A nevetség fő forrása Harry, aki a szokásos psycho-analitikus Woody Allen stílust nyomja, ami azon alapul, hogy a filmen a lehető legdurvábban értelmezi saját magát, és minél meggyőzőbb, minél inkább elhiteti velünk, hogy lerántotta a leplet saját magáról, annál jobban kedveljük, mert mégiscsak neki köszönhetjük az egészet. Az Agyament Harry -ben Woody Allen rendesen kihasználja, hogy idős férfinak tekinthető, végülis 1935-ben született, csak számolj utána, így még Woody Allenesebb karaktert tudott létrehozni magából. A szexhez, a "csajozáshoz", a házassághoz való viszonya mindig is fura volt, az összes karakterben, amit megalkotott, itt pedig egyszerűen túllép minden határt. 
Egy igazi "segg-fejet" alakít, akinek legsúlyosabb problémája, hogy a fiatal barátnője, (Elisabeth Shue) összejött egy régi haverjával, mármint Harry egy régi haverjával, akit Billy Crystal alakít. Shue azzal védekezik, hogy "de hisz Harry figyelmeztette, hogy ne legyen belé szerelmes, és most egyszerűen az van, hogy nem szerelmes". Helyette Crystal-ra bukik, aki egy közértben elhívja őket East Hamptoni kéglijébe, East Hampton az a hely, ahol Spielberg, Clinton és mindenki, aki nagyon nagy nyaralót vásárol. Elisabeth Shue egyből rábukik az ajánlatra, Woody Allen hiába sorolja a hely hátrányait, mint cápák, és mindenféle képtelenségek. Harry úgy érvel Shue-val kapcsolatban, hogy először rajongó, majd tanítvány, majd szobatárs, és észbe sem kapott máris ő kezelte a távirányítót. 
Ez, amit most leírtunk, pár percet tesz ki a filmből, ami olyan szövevényes, hogy Tarantino csak annyit mondhat, le a kalappal. Egy igazi "seggfej", aki hihetetlen hidegvérrel érvel, és nincs olyan határ, amit ne lépne át. A film folyamatosan két külön világban játszódik, amik néha rendesen át is mennek egymásba. Harry regényeket ír, szóval író, és az ő kis kalandjai váltják a regényeiből legtöbbször bombaként odazuhanó jeleneteket. A regény-jeleneteiről persze folyton kiderül, hogy az életéből merítette őket, és rendesen eltúlozta, és gátlástalanul interpretálta őket. Így lesz Billy Crystal -ból maga az ördög, akinek Woody rendesen beszól, hogy nem is tud annyit mint ő, mert mégiscsak egy bukott angyal, ő pedig sosem volt angyal, mindig is rossz fej volt. Tényleg nagyon rossz fej, Beavis és Butthead összes bunkóságát egyesíti magában, és nem is neveti el, ez a közönség szerepe. 
Egyik kedvenc részünk, amikor az egyik regény-szereplő, akit a saját anyja után mintázott (a filmbeli Harry) megtudja, hogy a férjének, akivel harminc éve együtt élnek boldogan, volt egy kis előélete. Egy barátnője elpletykálja neki, hogy a férj, Max, korábban nős volt, és voltak gyerekei is. És akkor mindegyiket megölte. És úgy tüntette el a nyomokat, hogy megette őket. (Ez azért milyen?) Aztán egy sima vacsora alkalmával a néni duzzog, és tesz egy célzást, hogy férje falánk. 
Erre a férj azt mondja, ok, van aki elássa, van aki elégeti, én megettem a hullákat, nagy dolog. Agyament Harry-nek volt kitől örökölnie. Persze a testvére nem értett egyet szüleik ilyen szélsőséges ábrázolásával, de Harry az író.
Azt mondtuk, Harry idős, de nem annyira, hogy ne hívna folyton prostituáltakat házhoz. Mindig van nála prostipénz, mert egyszer csekkel fizetett, és az adóhatóságok megtalálták érte. Cookie, a fekete prostituált csodálkozik is ezen, hogy ennyi kézpénzt tart magánál, de ez van. Harry egyébként egy tiszteletbeli díjátadásra igyekszik, ahol ki fogják tüntetni. Csak nem tud kit magával vinni. Cookie kézreesik, plusz öt kilóért. De közben, biztos, ami biztos, elrabolja a fiát is, hadd legyen büszke Harry apucira. Az anyuci azért nem szereti, ha a fiuk Harryvel van, mert folyton trágárságokat beszél neki, szex, meg minden. 
Cookie nagyon jó partner, mert kigyógyítja Harryt a lámpaláz szerű pánik okozta súlyos rohamból, amit egyik regényhőse, Robin Williams is elkapott, és szem nem maradt szárazon a nevetéstől. A roham tünete az, hogy "out of focus", életlenség. Amikor Robin Williams elkapta, színészként egy forgatáson, úgy értjük, amikor ezt Woody Allen kitalálta, írói rekordot döntött. Filmen akkorát alakított, mint Vonnegut írásban, vagy Franz Kafka, és közben Quentin Tarantino Ponyvaregényében kiötlött legvadabb megoldásokat is egy pillanatra maga mögött hagyta, szóval elröppent.  A Robin Williams -es forgatás jelenet arról szól, hogy a DOP (Director of Photography) odaszól az élesség állító fiúnak (Focus Puller), hogy életlen. Egy fél percig még az optikára gyanakszanak, de rájönnek, hogy maga Robin Williams az, aki élből életlen. Hazaküldik pihizni. Zseniális humor. 
Az egész történetet egyébként leginkább Woody Allen ismerte a film elkészülése előtt, a szereplőinek csak azokat az oldalakat adta oda mindig, amit le kellett nyomniuk. Soha semmi próba vagy ilyesmi. Nem túl sokan űzik ezt az ipart ezen a planétán, de ha sok hasonló rendezőt ismernénk, ő akkor is nagy lenne köztük. 
Meg kel azonban jegyezni, hogy egyáltalán nem vártunk sokat a filmtől, pár poént, egy kis művészfilmes élményt, amit hazavihetünk, és cserébe esti olvasmányélményeinket megspóroljuk, és rendesen fel voltunk készülve, hogy a Lövések a Broadway-n-t és az Annie Hall-t hozzuk fel mint "jó Woody-kat", és az Árnyékok és Köd-öt pedig mint rossz példát, plusz a rejtélyes Manhattan-i halálesetet. De nem így történt, a Deconstructing Harry rendes dinamit, ötször olyan jól van megírva, mint a Jackie Brown, és kétszer olyan könnyen nézhető, és negyvenötször humorosabb. Humorosabb még a Boldogságtól Ordítani -nál, és a Ravasz az agy és két füstölgő puskacső -nél is. (Amennyivel humorosabb, annyiszor több alkalommal lehet nagyot nevetni). 
A Deconstructing Harry azért nagyon jó cím, mert azt fejezi ki (lebontani), hogy mint egy pszichiáternél, Harry világát a legapróbb darabokra szedi szét a film, illetve maga Harry, aki magát csak a legjobb színben képes látni, és folyton oda-ír magának egy-egy tini rajongócsajt.