|
|
The
Mummy, nagyon vicces filmcím, nem is hinné az ember, hogy a múmiát pont
így mondják angolul, azt gondolnád, valami becézés. Tegyük
fel, hogy kétféle ember él ezen a földön, az egyik típus azt mondja, szeretem
az olyan filmeket, ami "annyira rossz, hogy már jó", a másik típus azt
mondja, a rossznak is vannak fokozatai, de olyan fokozat nincs, hogy "már
jó". A Múmia olyan film, ami az első típusnak bejön, a másodiknak
nem. (Mármint ha léteznek ezek a típusok).
Amikor
beülsz, már eleve fel vagy készülve, hogy egy Indiana Jones koppintást
fogsz látni, de ez a film egyetlen érzéstelenítője, a többi színtiszta
agymosás, utána nem tudod, miért és mi, és hogy mi miért, és mi mi. Az
agyad mosását elsősorban vizuálisan hajtja végre a film, rajzfilm szerű
háttérdíszleteivel, határozottan összevissza vágásaival. Ehhez hozzájön
a történet, ami helyből kihúzza a lábad alól a talajt. A fáraó csaját
lenyúlja egy hős-szerelmes komoly pozíciójú egyiptomi (varázsló). A
fáraó rajtakapja őket,
és a szerelmesek a legjobb védekezés a támadás megoldást húzzák elő tarsolyukból,
és ledöfik az okkal féltékeny uralkodót. De hiába ölték meg, őrájuk is
halál vár. Rendesen bebalzsamozzák őket, a csávót élve, és egy csomó ganajtúró
bogarat (mi mást) adagolnak a koporsóba, szörnyű büntetésként. Aztán, amikor
párezer év múlva újjáélesztik az újjáéleszthetős hulla szerelmeseket, kitör
a krízis. A varázsló éled újra először, és mindent elkövet, hogy
szerelmét is összerakja, vagy mi, csakhogy innentől kezdve ő a horror-szörnyeteg.
Pozitívból negatívba, ezt nem igazán szokás csinálni főszereplőkkel. Aztán
átmegy nintendóba, forduló forduló után, csapás
csapás után, a múmiavarázsló
pedig szépen sorban zabálja fel az embereket. Az ő emberevésén kívül a
szkarabeuszok képezik a másik főpoént, ahogy a gagyi filmekben lenni szokott,
az első mellékszereplő, akit megtámadnak, halálnak halálával hal meg, később,
amikor John Hannah , az A Nő 2X pasijának a bőre alá másznak be, egy egyszerű
mozdulattal eltávolítják, és percekkel később már vidám üldözési jeleneteket
láthatunk, ahol szkarabeuszok ezrei elől menekülnek a főszereplők, de a
bogaraknak egyet sem sikerül elkapniuk közülük. Ilyen ez a film, de nem
meglepetés. Szinte már csak az a kérdés, hogy miért nézné meg az ember?
Az első típus azt mondhatja, "szórakozásból", a második pedig azt, hogy
"azért, mert rosszat akarok magamnak".
-barna-
|
Jackie
Chan, az elveszett zsaru ..
Who
am i ? (1998)
|
|
Ha
valaki már csak egyszer is szembesült egy Jackie Chan-filmmel, akkor nem
adódnak különös meglepetései az Elveszett Zsaru láttán sem.
Majdnem
másfél óra ugrálás, koreografikus mozdulatok, felgyorsított vagy lelassított
kaszkadőrmutatványok sora, hihetetlen fárasztó a szemnek és leginkább az
agynak. Nem tudsz belefeledkezni még a verekedések látványába sem, mivel
minden meseszerűen művi, és nagyon betanult. Steven Seagal még a legrosszabb
formájában is rendesebben harcol,
mint
Jackie.
A
filmnek nem volt története tulajdonképpen, tehát erről nem is szólnánk,
ami jó és élvezetes a filmben, azok a végefőcím alatti képek voltak,
amelyek az elrontott forgatási helyzeteket mutatták be, ez a pár perc tényleg
szórakoztató volt.
Jackie
Chan írta, koreografálta és rendezte a filmet, éppen ezért olyan, mint
egy egyszemélyes reklámklip arról, hogy ki a legjobb kung-fus szerte Ázsiában.
Azt, hogy sikerül-e megtudnia, kicsoda ő valójában, azért nem árulom el,
mert nem emlékszem.
-lee-
|
A Kuki
nem keverendő össze Robert Altman "Cookie’s Fortune" (1999) c. filmjével,
ez egy John Waters film, és eredeti címe Pecker.
Pecker
egy vidám kis fickó, Edward Furlong alakítja, és valószínűleg miatta siettünk
olyan lázasan beállni a sorba jegyért, hiszen az Amerikai História X-ben
nagyon aranyosan játszott, és maradandó élményhez juttatott minket,
függetlenül a film tényleges minőségétől).
Szóval,
Kuki életvidáman fotózza a kisvárosi fejeket, valójában minden fotós álma,
hogy a helyi busz ablakából össze vissza kattintgat, és jobbnál
jobb képek jönnek ki
végeredményként. Ezek a spontán portrék nem unalmasak, mert sajátos embereket
ábrázolnak, nem szépek, hanem érdekesek. Ilyen fejeket csak moziban látni.
Kuki barátunk nemcsak fotózik, de a képeket szépen elő is hívja, és fénymásolt
miniplakátok
segítségével közönséget is szervez a kiállításához.
A
kiállítás a helyi büfében
történik, ahol Kuki amúgy a pénz keresi. Kezdetleges körülmények uralkodnak,
a tulaj csak akkor enged be valakit, ha fogyaszt is.
Mindenkinek
tetszik, mintha a Miért
éppen Alaszka c. tévésorozat
egyik epizódját látnánk, (Polar Exposure). És akkor, mint a mesében, arra
jár egy NY-i kritikus, illetve kritika, mert nőnemű. Úgy hívják, hogy Rorey
Wheeler (Lili Taylor). Lili Taylor-t a Robert Altman filmekből ismerjük
leginkább, vagy a Váltságdíjból, ahol ő a gyarmekrabló-csaj, vagy az Arizonai
Álmodozókból. Határozottan örülünk, hogy végre jól néz ki, illetve hogy
hagyta John Waters, hogy jól nézhessen ki, mert szegényt állandóan csúnyácska
lányként ábrázolják, kihasználva azt a nagyszerű adottságát, hogy úgy tud
kinézni és viselkedni, mintha nem is színész lenne, hanem egy hétköznapi
ember.
Lili
Taylor tehát felfedezi Kukit, és
meghívja NY-ba, kiállítani.
Ez bizony egy karrier kezdetét jelenti. A sokezerszer látott konfliktus
jön elő, hogy Kuki örül a sikernek, de közben kényelmetlen neki. Foggal
körömmel ragaszkodik az eredetiségéhez, meg ahhoz, ahonnan jön. Barátnőjét
felébe helyezi a karrierjének, és egész NY-nak, és Rorey-nek, de helyből.
Büszkén megmarad Baltimore-inak, de túlzásba viszi. Úgy akar kapni, hogy
nem akar adni. Két variáció lehetséges egy Baltimore-i felfedezettnek,
vagy azt mondja NY-ban, hogy Baltimore-ból származom, ott egyszerűbbek
az emberek, de sokat tanultam belőle. (ekkor a régebbi énjét adja el az
újért). Vagy pedig Baltimore-ban azt mondja mindenkinek, hogy ezt a nagy
kampányt, hogy fotók jelennek meg rólam az újságokban, és hogy egy nagy
valagnyi pénzt söprök be kiállításonként, annak köszönhetem, hogy a NY-iak
hülyék, "és bevallom nektek, Baltimore-i honfitársaim, hogy röhögök rajtuk,
mert ők nem tudják, hogy mi van, ők soha nem jártak a lepattant Baltimore-i
kocsmákban, csak sznob fotókról ismerik az életet". Kuki rendesen szerepzavarban
van. Azt hiszi, Baltimore a
világ közepe, és hogy
a NY-i fejeknek ismerniük kellene a Baltimore-i életet. És ezzel lenézi
munkaadóit, akik ráadásul hihetetlen érdeklődést mutatnak, és nagyon is
élvezik az egzotikus kisvárosi életet. Mégsem illik visszaküldeni őket
az anyaméhbe, hogy újra szülessenek, mint Baltimore-iak. Mellesleg, ha
Baltimore-t annyira ismernék, Kukika sem tudna karriert csinálni, mert
nem tudná kinek eladni a képeit, max. japánoknak.
Honnan
jön ez a fura Baltimore komplexus, hogy nem bírja simán kezelni, hogy valahonnan
jön, és ehelyett eljátssza a hegy nem megy Mohamedhez szitut?
Onnan,
hogy John Waters
Baltimore-i, minden filmjét Baltimore-ban forgatta, fix stábjával. Ez még
nem lenne baj, ha izgi lenne a történet. De nem az, olyan közhelyes, hogy
csak na, és sántít is a dolog rendesen. Persze, jól telepakolta John Waters-es
megoldásokkal, hogy például a Baltimore-i homeless házaspár megjelenik
a NY-i partin, a kiállítás után, és mindenki furán néz, de Kuki vállalja,
hiszen, ha már lefotózta őket, haveroknak számítanak. De kíváncsi lennék,
hogy elvárja-e John Waters, hogy a híradó-operatőrök megismerjék a hurrikán-sújtotta
embereket, ha már interjút csinált velük egyszer. Vagy másképpen megközelítve
a kérdést, most akkor Kuki, vagy a házaspár tulajdonát képezik a fotók?
Mert akié a fotó, az hivatalos a megnyitóra, és ennyi. Nem lenne gond ebből,
ha Kuki fizetet volna nekik előleg, vagy utólag azért, hogy modellként
használta őket.
Kell
még a filmbe némi fenék-mutogatás, nehogy azt lehessen mondani, John Waters
most egy sima Pierre Richard szintű vígjátékot produkált, és kezd átmenni
lágyba. Mindent összevéve nem szimpatikus egy olyan film, amit úgy kell
nézni, hogy a Pink Flamingos rendezőjének a filmje, aki polgárokat pukkaszt.
Nem akarjuk tudni, ki ő, és honnan jön, akármilyen életvidám,
Jávor bajuszos feje van, akkor sem. Csak egy filmet akarunk látni, ami
jó. A polgárpukkasztásnak pedig egyszerűen nincs terepe, mert napjainkban,
hálistennek a teen-agerek is polgárok, ők pedig nem ragaszkodnak semmihez,
egyszerűen szórakozni vágynak.
A
történet, természetesen úgy megy tovább, hogy utána Baltimore-ban rendeznek
kiállítást, ahova egész NY "lejön", Kuki levakarja magáról Lili Taylor-t,
mintha nem is lenne jó csaj, vagy mintha nem lenne oka felnézni rá. A kiállításon
Kuki a NY-i kiállítása során készített képeit állítja ki, a NY-iak nagy
meglepetésére. Nem szeretik magukat kiállítva látni. De aztán Kuki apjának
bárjában, vetkőzős show-val egybekötve mindenki feloldódik.
Ahogy Sebastian mondja a Kegyetlen Játékokban: uncsi, uncsi, uncsi.
-zé-
|
|