Kill Bill - 1. rész

az izgalom

Az izgalom persze elkerülhetetlen, ám rutinos várakozók lévén azzal is tisztában vagyunk, hogy minél jobban várunk valamit, annál nagyobbat szokás csalódni, szóval a filmet megelőző percekben hűvös hangulattal vontuk be az arcunkat, és az egész mozinézést úgy tekintettük, mintha csak egy videokazit indítottuk volna el, "hátha nem lesz rossz"- alapon.

A film kampánya rendesen felkészít minket, hogy nem fogjuk bírni gyomorral, meg hogy tele van vérrel, és hogy ez egy nagyon durva film, amit a rossz fej kritikusok utálnak. Ez az "enter at your own risk", "belépés csak saját felelősségre", "mélyvíz, csak jó úszóknak" beállítás egy nagyon jó reklámfogás, bár ez csak az érem egyik oldala, az is számít, hogy maga a film végül milyen.

a történelem

Az elmúlt 6 év nézetünk szerint nem csupán az éppen aktuális várakozási, újratöltési idő volt Tarantino-nál, a Jackie Brown-nal (ezzel megintcsak nem biztos, hogy mindenki egyetért) egy korszak zárult le, mégpedig nem is valami szerencsésen. Röviden, azt gondoljuk, hogy a Jackie Brown egy blöff volt, aminek az eleje volt kitalálva, egy ötlet, amit nem sikerült rendesen kibontani. Csajok géppisztollyal, bikiniben, ilyen fegyverreklámok mennek a tévében, és ezt nézi Samuel L. Jackson, amikor Robert De Niro kiszabadul a sittről. Jó kezdet, igazán Tarantino-s is, a gond csak az, hogy ez az út végül a semmibe vezet, De Niro karakterére hiába várunk, hogy megszólaljon, semmit nem csinál egész film alatt, csak lelövi szegény Bridget Fonda-t. A világ legtehetségesebb színészének 0 karaktert írni, eléggé sivár dolog, persze felfogható poénként is, ízlés kérdése. Sokan voltak 99-ben is, (amikor hazánkban megjelent az igaziból 97-es film) akik imádták a Jackie Brown-t, emiatt a Csapnivalón is két különböző nézetű cikk jelent meg, az idő azonban eléggé jól el szokta dönteni a dolgokat. Ma már elég arra gondolnia bárkinek, hogy hányszor és milyen körülmények között látta a Jackie Brown-t, és ezt már csak azzal kell összehasonlítania, hogy hányszor és milyen körülmények között (mennyire volt ünnepi alkalom) látta Tarantino bármelyik másik filmjét. Mi azt gondoljuk, hogy egy zseniális írót és egy nagyon profi rendezőt tisztelhetünk a korai Tarantino-ban, és hogy a Jackie Brownnal ez a varázs eléggé megtört, és hogy most nem másnak jött el az ideje, mint az ő nagy visszatérésének.

az új kezdet

A film, mint minden ígéretes film, roppant ihletett módon kezdődik. Látszik, hogy alkotója gondolt valamire, hogy volt benne valami töltés, ami miatt érdemes volt beizzítania a szövegszerkeszőt. Noha kis ideig még azt kell néznünk fekete-fehérben, hogy Uma Thurman véresen hever a földön, összeverve, és még fejbe is lövik (Tarantino nyilván keményen akart indítani, hogy kivívja a tiszteletet), csakhamar rátérünk a film legjobb jelenetére, amely öt perc izgalmas folt a mozitörténélem égboltján, mert ez Tarantino nagy visszatérése. Uma Thruman egy rózsaszínű "pussy wagen" furgonnal leparkol egy békés családi ház előtt, befelé menet, az udvaron széthagyott színes gyerekjátékok övezik az útját, odabent pedig egy barátságos fekete családanya fogadja. Ő az egyik személy azok közül, akik megölték őt, és a magzatát az esküvőjén. Uma Thurman karaktere viszont nem halt meg, csak négy évnyi kómába esett, és most visszatért, hogy leszámoljon a gyilkosaival, szépen, sorban. A fekete csajjal nagyon kemény harcba kezdenek, a végén már késekkel, életre, halálra. Ekkor hazajön a kislánya az isiből, és percekre mindketten leteszik a fegyvert. Ez az egész jelenet Tarantino visszatérésének újszerű töltésétől vibrál, úgy is érezzük magunkat, hogy "lám, mégiscsak jó lesz ez a film, hurrá !", de örömünk túl korai volt, csak ezt ekkor ezt még nem tudtuk.

a továbbiak

A továbbiakban egyre közelebbről ismerkedünk meg a háttér-történettel, ahogyan Uma esküvőjén betörtek Bill-ék, és mindenkit lemészároltak, másrészt a szereplők külön kis élet-történeteivel, szóval mindenféle sztorikat látunk megelevenedni. Közben meg az van, hogy Uma Thurman szépen halad végig a halál-listáján, amely 5 tagot számlál, és a film első felében (az első részben) 2-ig jut el. A Kill Bill eredetileg egy darab film lett volna, egyben is forgatták le, de Tarantino végül egy huszáros mozdulattal ketté vágta, így jött létre a Kill Bill-1 és a Kill Bill-2, egy háromórás film helyett két másfélórás, végülis jól járunk, csak kétszer annyit kell érte fizetni.

Olyan ez a film, mintha valami kis tavacska, vagy patak vízében figyelnénk a felszín alatt a kis halakat, néha látjuk őket, néha becsillan az égbolt, és amikor nem látjuk, néha azt hisszük, hogy látjuk. Néha úgy érezzük, mintha egy jó filmet látnánk, néha drasztikusan eltűnik ez az érzés, néha kicsit visszajön, esetleg nagyon is, de aztán megint eltűnik.

Egy óra után már kezd fura lenni, hogy olyan hátborzongatóan jó jelenetekkel még nem igazán találkoztunk. Aztán jön egy rész Lucy Liu karakterének az életével, és tudjuk, hogy most a Ponyvaregény "a dédapa órája" c. legendás fejezet 2003-as verzióját látjuk. Ez a rész rajzfilm formáját öltötte, illetve kapta magára, egészen pontosan az "anime" műfaját mintázza meg. Ez egy roppant divatos műfaj, és maga a húzás is Tarantino részéről eléggé szellemes, mégis, az ötödik perc után valahogy elege lesz az embernek belőle (persze, nyilván nem mindenkinek). Az, hogy ebben a "betétben" is folyik a vér, meg hogy kisgyereket ront meg egy felnőtt japán maffiózó, gyakorlatilag mellékesek, hiszen az ember sokkal jobban unatkozik, mint undorodik, ezek a jelentek sokkal fárasztóbbak, lehangolóbbak, mint "zavaróak".

Lucy Liu - No. 2

Na mindegy, végre rátérünk a Lucy Liu karakterével való leszámolásra. Iszonyat nagy felhajtás, Uma itt viseli a híres sárga latex cuccát, motort vezet és bukósisakban csinál végig egy egész dialógot, ami persze vicces a filmes bennfentesek számára. A hatalmas felhajtás végül egy abszolút Piedone szintű gagyi kardozásban merül ki, amire még mindig lehetne azt mondani, hogy "B"-film paródia, csak ez olyan dolog, hogy egyrészt ki akar B-filmeket parodizálni, másrészt minden B-filmes azt mondja a sajátjáról, hogy paródia. Harmadrészt, a poénokat általában nem arról szokás felismerni, hogy az ember egyre kellemetlenebbül érzi magát, hanem arról, hogy nevet.

Lucy Liu eléggé csúfos, és legalább ugyanannyira mesterkélt véget is ér, de a hullákat ujjain számláló néző hajlamos a kezére nézni, és elgondolkodni, hogy most akkor a második ujjunknál tartunk, és még van három, az ötből. Sajnos, a film vége itt köszönt ránk, és meg kell mondanunk, nem a legjobbkor, a film mélypontján. Bármilyen kedves, vicces, rejtélyes, információdús, beindult öt perc elég lett volna még ide, a végére, hogy a film első fele úgy bocsásson minket utunkra, olyan arcú embereket áramoltasson ki maga után a moziteremből, mint akik valami jó filmet láttak, legalább is valami jó film egyik felét. Ehelyett azonban mintha egy rozsdás mosógép vetett volna partra minket egy fapados másfél óra után.

I love KILL BILL

A Kill Bill ezzel együtt roppant népszerű film lesz, sőt, máris az. Világszerte milliók tűzhetik zászlójukra, hogy "ez a tuti film 2003-ban", meg hogy "Tarantino visszatért", sőt, akár azt is, hogy "Tarantino el sem ment". Mindenki imádja majd, és ez minden tekintetben érthető is. A Ponyvaregény óta egész generációk jöttek ki, akik esetleg csak hallomásból értesültek a "nagy Tarantino- élményekről", illetve pótlólag kellett azokat beszerezniük (amiben persze semmi rossz sincs). Mások, akik a Ponyvaregényt már felnőtten látták, alig várták, hogy valami hasonlót lássanak minden jó forrásától, a nagy mestertől, a legbetépettebb rendezőtől (kinek melyik titulus tetszik), Tarantinotól. Mármost ki az a hülye (a Csapnivalo.hu íróit leszámítva, akik a sok normális és sznob ember közt albínókként mozognak), aki 4-9 évet vár egy filmre, és amikor az megjelenik, azt mondja rá, hogy "á, nem is jó, sőt, eléggé gyenge". Sokkal könnyebb és ésszerűbb együtt úszni a lelkes emberek árjával, és azt mondani, "imádom, tök jó!", mindenkinek ezt tanácsoljuk.

Mert nézzük a dolgok jobbik oldalát, a filmben szerepel Sonny Chiba is, akinek a filmjei Clarence és Alabama kedvencei voltak a Tiszta Románcban. Nagyban folyik a japán ordítozás, pont úgy, mint egy B-filmben, ez is csak tudatos lehet. Vérből is direkt túl sokat látunk, hogy leessen nekünk, hogy mindez ironikus. Szóval, Tarantino nyilván nagyon ott van, nemcsak mint rendező, de mint producer is. Mert illetve az is zseniális húzás, hogy két (fél) részben vetíti le a filmet, és így egyszerűen megduplázhatja a bevételt, a végén pedig még azt is hozzáteheti, hogy nem a pénz miatt csinálta, csak ironikusan rá akarta terelni a figyelmet, hogy a világnak mennyire elege van már a folytatásokból. Tarantino profi, a hiba bennünk, egyszerű készülékekben van.

Gratulálunk neki, és egyúttal mindenkinek jó szórakozást kívánunk a Kill Bill-1-hez és a jövő február 24-én megjelenő Kill Bill 2-höz is. A maxi eltökélt Tarantino-barátoknak, rajongóknak egyébként tanácsoljuk (ha elfogadják), hogy ne aprózzák el, várjanak még pár hónapot (mi az 4,5 év után), és inkább egyben, illetve egymás után nézzék meg a két Kill Bill-részt.