Kegyetlen Bánásmód

Egyébként az a furcsa, hogy a Coen-tesók még egy vígjátékot sem tudnak (illetve akarnak) teljesen derűsre és lazára hangolni, így például a Kegyetlen Bánásmódban is vannak olyan jelenetek, amit nem nagyon tudunk hova rakni, és a humorok egy része is kétélű fegyverként sül el. A Coenekről valami miatt mindig a komorság és a sötét tónusú jelenetek jutnak az eszünkbe, aminek az is lehet az oka, hogy az eddig látott összes filmjük ilyen hangulatú volt. Kezdődött a Hollywoodi Lidércnyomással (Barton Fink, 1991), John Turturroval a főszerepben, és egy olyan vontatott és erőltetett történettel, amitől számunkra is egy lidércnyomásként maradt meg a film az emlékeinkben. Aztán jött a teljesen jelentéktelen Nagy Ugrás (The Hudsucker Proxy, 1994), Tim Robbins-szal a főszerepben, és vele együtt már megint egy érthetetlenül komor hangulattal ötvözött elröppent sztori. Aztán következett a sikeres és véres (de azzal együtt is jó) Fargo, ami híressé tette Frances McDormand-t, és egy új jelentést adott a gyenge jellemű kisembernek, William H.Macy alakításában. A későbbi filmjeik is megmaradtak a komor és drámai vonalon, beleértve a Nagy Lebowski c. filmet is, ami pedig elvileg vígjátéknak indult.

Ezek után első hallásra furcsa, hogy Coen-tesók "bevállaltak" egy vígjátékot, őrült nagy sztárokkal a főszerepekben, de aztán később, a film előrehaladtával már kicsit kitisztul a kép, és megnyugodhatunk, a rendező-páros most sem tagadta meg magát. Mert miközben több helyen is nevetünk a humoros jeleneteken, a profi férjvadász Marylin Rexroth (Catherine Zeta-Jones) és a kiégett válóperes ügyvéd Miles Massey (George Clooney) vég nélküli csatározásain, valami miatt érezhető, hogy ez nem egy átlagos vígjáték, amolyan felhőtlen bolondozás, hanem egy, a Coen-tesók szokásos stílusában elkészített darab, ami most éppen vígjátéki köntösbe burkolózott. Pedig a történet alapján lehetne ez egy normál romantikus vígjáték is, amiben egy hasonló kaliberű férfi és nő zúzkodja egymást (pozitív értelemben), de a Coenek erre nem képesek, az ő vígjátékukban kell lennie egy kis sötét oldalnak is, biztos, ami biztos. A filmben többször előbukkan egy kb. 120 éves karakter, aki Massey cégének az alapító-főnöke, és akinek a testéből mindenféle csövek állnak ki és be, borzasztó abszurd módon. Ezeknél a jeleneteknél nem mindig derül ki, hogy egy valóban létező személyről van-e szó, és hogy ez vajon a filmbeli valóság, vagy csak Massey egyik álomjelenete zajlik éppen. Íme a rendes Coen-stílus.

Amúgy a film jól kezdődik, a nagyon tehetséges Geoffrey Rush-t látjuk egy autóban énekelgetni, teljesen idióta formában. A copfos Rush hazafelé tart, ahol sikerül rajtakapnia a feleségét egy medence-alkatrész-ügynökkel. Ez lesz a film egyik leghumorosabb jelenete, ami bevezet minket a történet magvába, a sikeres válások világába. Ebben a dimenzióban George Clooney a király, Massey néven, ő Los Angeles (melyik más város is lehetne még?) legmenőbb válóperes ügyvédje, aki ügyesen képes bármelyik "bűnös" ügyfelét kimosdatni egy válásban, és akinek nem volt egyetlen vesztes ügye sem az eddigi pályafutása során. Massey rutinosan leplezi le a gazdag-férj-szédelgő nőket is, ha éppen a férj az ügyfele, és így tesz Marylin Rexroth-tal is, aki pedig éppen az ügyes válásaival próbál meggazdagodni. Mivel Rexroth kisasszonyt Catherine Zeta-Jones alakítja, nem is kérdés, hogy a kettejük játszmájával fog eltelni a film, és a két azonos kaliberű, ellentétes nemű játékos válási trükkjei lesznek a főszereplők.

A történet kicsit jobb, mint közepes, és eléggé könnyen kitalálhatóak a főbb fordulatai. De ez még nem nagy gond, mert cserébe akad néhány humoros jelenet is, mintegy kárpótlásképpen. Maga Clooney is megtesz mindent a film nagyobb eladhatóságának kedvéért, mégis az az érzésünk maradt meg róla, mintha többnyire erőltette volna a vicces stílust, és közben egyáltalán nem tudta volna "belakni" a filmet. Pedig Clooney is szerepelt már Coen-filmben (Hé, testvér, merre visz az utad?), mint ahogy a rendezőpárosnak van több kedvenc színésze is, akiket előszeretettel alkalmaznak (ilyen például John Turturro, Peter Stormare, Steve Buscemi, vagy Frances McDormand), bár ezúttal ők mind kimaradtak a szereposztásból. Clooney tehát igyekezett, és Zeta-Jones is megpróbált vicces lenni, bár neki ez talán még nehezebben ment, mint kipróbált férfikollégájának.

Mindent egybevéve egy jó-közepes vígjátékot láthatunk a Kegyetlen Bánásmód cím alatt, ami végig magán hordja az író-rendező szülei sötét látásmódját, a speciális Coen-stílust, amitől még egy vígjáték sem tud teljesen felszabadult lenni. Bár a főszereplő színészek nem nyújtották a legjobb formájukat, azért mégiscsak humorosan sülhet el a film, csak el kell engednünk magunkat, plusz el kell hinnünk George Clooneyról, hogy ő is tud szerelmes lenni, őszintén.