Válás Francia Módra

Pedig az alapkoncepció ezúttal sem volt rossz (két amerikai lány Párizsban), és a két főszereplő színésznőt is jól választották ki (Naomi Watts és Kate Hudson), úgyhogy ezekhez már nem is kellett volna túl sok minden, csak, mondjuk, indulásképp egy rendes forgatókönyv. Mert amink van, a Diane Johnson nevű írónő regényéből készült forgatókönyv, az nem állja ki a minőség próbáját.

Az indítás még nem sejteti a későbbieket: Isabel, a fiatal amerikai lány (Kate Hudson) Párizsba érkezik, hogy a terhes nővérét meglátogassa, illetve a szülői utasítás értelmében "vigyázzon rá". Kate Hudson, aki a Majdnem Híres főszerepéért Oscar-jelölést is kapott, a szemünkben nem éri el a mamája (Goldie Hawn) színészi szintjét, de ettől még tagadhatatlanul jól el tudja játszani a fiatal lány-szerepeket. Most is így tett, a szinte egyáltalán nem megírt karakterét általános lányos vonásokkal látta el, és így legalább az ő játéka működött a filmben. Szemben minden mással.

A történet valami olyan sajátos monotonsággal halad előre, ami tényleg ritkaság, főként azoknál a filmeknél, amelyek romantikus vígjátékoknak akarják hívni magukat. Isabel megérkezik a nővéréhez, aki teljesen le van sújtva, mert a kissé nyálas kinézetű férje éppen ugyanazokban a percekben hagyta el egy drabális orosz nő kedvéért. Roxanne (Naomi Watts) foglalkozására nézve költőnő, aki amerikai lányként hozzáment egy francia férfihoz, és éppen a második gyerekét várja tőle, bár a jelen pillanatban ezek egyike sem tűnik jó ötletnek. Watts David Lynch felfedezettje, a Mulholland Drive főszerepe óta (2001) egyenes halad előre és felfelé a karrierje, az általunk ismert Kör-ön kívül is több filmet készített már. Most sajnos végképp nem tudott mit kezdeni a Roxy költőnővel, akiről csak annyit tudunk, hogy az egész élete összeomlik, ahogy nincs mellette a férje.

Ha már a sztori ennyire érdektelen, legalább az érdekes mellékszereplők feldobhatnák a filmet. Már ha lennének. Ott van például Glenn Close, aki egy hippiszerű idősebb írónőt alakít, borzasztó módon. Close alapvetően egy jó színésznő, de itt, az egyik jelenetben például, ahogy összeteszi a kezeit, és pénzért koldul a helyi értelmiségi körben, mindezt elhanyagolt őszes hajviselettel aláfestve, nos, ezúttal komoly kétségeink támadnak azzal szemben, hogy akarjuk-e megint látni a filmvásznon a '80-as évek vezető Hollywood-i színésznőjét.

Szó mi szó, semmi sem stimmel ebben a filmben. A főszereplők vágyai, motivációi nem világosak, a cselekmények majdnemhogy esetlegesek, arról nem is beszélve, hogy egy idő után egy festmény veszi át a főszereplők helyét. Minden előzmény nélkül, hipp-hopp kiderül, hogy a Roxy birtokában levő festményre igényt tart a férje családja, mivel az egy értékes darab, úgyhogy ettől kezdve a fontos festmény adás-vétele válik a fő programmá. Persze ez a vonal sem tudja kitölteni a filmet, úgyhogy Isabel hamar összejön egy piperkőc 50-essel, Glenn Close volt pasijával. Igaz, hogy ennek sem lesz kifutása, de hát ezek után már nem akadunk fel ilyeneken. Nem derül ki, miért szeret bele Isabel a nála kb. 30 évvel idősebb férfiba, az sem, mit akar tőle, tehát végül ez is egyike lesz a ki nem bontott, nem értelmezett, nulla cselekmény-szálaknak, aminek a végterméke nem más, mint egy piros táska.

Amellett, hogy a világ egyik legabszurdabb hepiendjét produkálja a film, az odáig vezető út is unalommal és érdektelen eseményekkel van kikövezve, és akkor még nem beszéltünk az amerikai-francia mentalitás erőltetett összevetéseiről, amiből az derül ki, hogy az amerikaiak lazák és könnyedek, a franciák pedig sznobok és a hagyományok megszállottjai. Azt gondoljuk, ezek a hibák már Johnson regényében is jelen voltak, de arra már tényleg nincs sok mentség, ha ezek a zagyvaságok a forgatókönyvön, sőt a rendezésen is keresztül jutottak.

A filmet egyébként James Ivory rendezte, akinek olyan korábbi munkáit láthattuk, mint például Jefferson Párizsban, Szoba Kilátással, Howards End (Szellem a házban), Napok Romjai, vagy Túlélni Picassót. Ezek közül több híres film lett, bár a közös motívumaik közül leginkább az érzelmesség és a bonyolult cselekményvezetés jut eszünkbe.

A Válás Francia Módra anyagilag sem lett nagy siker, mivel az USA-ban mindössze 9 millió dollár körül termelt. De ha az anyagi oldalát pihentetjük is, semmiképp sem működik ez a film, nem jelent rendes szórakozást, nem gondolkodtat el, nem indít be bennünk érzelmeket, és később nem emlékszünk rá vissza jó szívvel. Sehogysem jó.