Távol A Mennyországtól

Ez a film főbb vonalakban a kisebbségekről és a toleranciáról szól, az '50-es évek Amerikájában, amikor nem éppen ez utóbbi volt a legelterjedtebb létforma. Egy meleg családapa és egy fekete kertész lesznek azok a kisebbségek, akik felforgatják hősnőnk életét, és akik köré a film eseményei szerveződnek. Egy ilyen komoly történet finom ábrázolásmódot igényel, ami némileg össze is jön, legalábbis, ami a képek hangulatát jelenti. Életünkben nem láttunk még ennyi gyönyörű színben pompázó őszi fát, mint ebben a filmben, ezek a sokszínű fák lehetnének a film védjegyei, annyira jellegzetesek, és annyira ezek maradnak meg a nézői emlékezetben. Rajtuk kívül persze még ott van Julianne Moore is főszereplőnek, aki ezúttal Cathy Whitaker néven éli az átlag amerikai háziasszonyok életét, a zavartalan '50-es években.

Cathy élete boldog és kiegyensúlyozott, napjai azzal telnek, hogy megfelelő környezetet biztosít a férje karrierjének, neveli a gyerekeket, a szabadidejében pedig a többi háztartásbeli barátnőjével találkozik, szervezve a connecticuti társasági életet. A film mindent megtesz azért, hogy a történet elején belénk ivódjon Cathy életének a kiegyensúlyozottsága és harmonikussága, mivel a későbbiekben csak ehhez képest tudjuk érzékelni, mennyire sérülékeny a világa, milyen könnyedén felborítható ez az életforma, ha már az alapjai is álságosak. Így tehát nagy tömegben láthatunk színes faleveleket, barátságos hangulatú nappalit, kedvesen pletykás középkorú nőket, és egyéb olyan dolgokat, amiktől az embernek még akkor is nosztalgia-érzése támad, ha éppenséggel amúgy soha nem akart volna az '50-es évek Amerikájában élni.

A történetet egyébként nem bonyolította agyon a forgatókönyvíró-rendező: Cathy addigi élete felborul, amikor kiderül számára, hogy férje (Dennis Quiad) homoszexuális, és amellett nagy mértékben önző is, úgyhogy nem számíthat rá a továbbiakban, sem mint családfőre, sem mint családeltartóra, sem sehogyan. A férjétől való eltávolodással egyidőben Cathy kezd egyre közelebb kerülni a fekete kertészéhez, Raymondhoz. Bár Julianne Moore mindent megtesz azért, hogy a karakterét közelebb hozza hozzánk, és átélhetővé tegye a nő sorsát, egy jó forgatókönyv és egy összefogott rendezés hiányában ez neki egyedül nem sikerülhetett.

Úgy tűnik számunkra, mintha Moore inkább képben lett volna a filmmel kapcsolatban, mint az író-rendező Todd Haynes. Azon kívül, hogy a film közepe táján kezd kissé vontatottá válni a cselekmény, ráadásul még egy sor motívum nincs eléggé felépítve, vagy kibontva benne. Cathy mindig is szimpatizált Raymond kertésszel, ezt látjuk, de azt, hogy ez a kapcsolat hogyan, és főképp miért mélyült el, azt már nekünk, nézőknek kell kitalálnunk. Talán túl sokat bíznak a mi fantáziánkra, arról nem is szólva, hogy az embernek nincs mindig kedve megküzdeni egy film értelméért.

Egyáltalán nem tűnik egy jó eredménynek az, ha csak a színes őszi táj és Julianne Moore arckifejezései maradnak meg bennünk a filmből, ennél azért biztosan több minden történhetett volna benne. A színészi alakítások sem voltak igazán meggyőzőek, kivéve Moore-ét, aki ezúttal is lelkiismeretes és jó munkát végzett, szemben például Dennis Quiad-del, aki leginkább csak affektált. Persze valószínűleg neki sem volt egy pompásan megírt szerepe, mint ahogyan a Raymondot játsszó Dennis Haysbert is csak egy sztereotíp fekete szerepet kapott.

Igen kevés pénzből készült el a film (13 és fél millió dollárból), így sikerült neki behoznia az árát (több, mint 15 milliót termelt az USA-ban), ami persze jól hangzik egy művészfilm esetében.

Egy eléggé lassú folyású, és hevenyészetten elkészített filmnek tartjuk a Távol Mennyországtól-t, ami a tolerancia fontosságáról szól, de nem éppen a legárnyaltabb kifejezésmódban. A tanulsága: még a kertvárosban sem létezik teljesen védett életforma, egy család bármikor felbomolhat (egy helyes srác miatt), és bár nagyon előremutató és fontos egy személy kiállása is a feketék jogaiért, egy háziasszony nem léphet ki a köreiből, és nem lehet boldog az '50-es években egy fekete férfival, aki eredetileg a szolgája volt. Huh.