Visszajátszás

A kevesebb néha több. Hányszor vánszorgunk ki a moziból értetlenül, hogy hogy lehetett ennyi pénzből, profi színészekkel egy ilyen és ilyen béna filmet készíteni? És hányszor jelenik meg lelki szemeink előtt egy képzeletbeli "profi kis film", ami egyszerű eszközökkel csodát művel, miközben éppen valami rossz irányban elröppent, rossz értelemben vett művészfilmet nézünk? A Visszajátszás az ilyen sóhajok filmje, mintha egy filmtündér kihallgatta volna panaszos gondolatainkat, és úgy döntött volna, hogy most már megérdemlünk egy kis lazítást.

Már az első percekben világos, mire vállalkozott a projekt: egy egy szobában játszódó háromszereplős filmmel van dolgunk, de ez senkinek ne vegye el a kedvét, emiatt senki se érezze magát és mozizását korlátozva, mert ez a film tényleg nagyon "cuki". A cuki, a tuti és a profi szavak jutnak eszünkbe róla. A "cuki" azért, mert kicsi, a "tuti" azért, mert tök jó, a "profi" pedig azért, mert a végén, amikor távozunk, úgy érezzük, igazán meg vagyunk elégedve. Mondunk két példát olyan filmre, amelynél levett a minőségből, hogy egy helyszínen játszódott. Először is ott volt a Kocka, amire egészen másképpen tekinthetett a néző addig, amíg látott reményt arra, hogy a film valaha kivezeti őt a kockából. Mert amikor kiderült, hogy nincs kiút, az egész film hirtelen áttűnt abba, hogy valaki felépített egy ilyen kockát egy műteremben, és bement oda forgatni, és ennyi. Tudjuk, sokaknak tetszett az a film, de most nem is ez a kérdés, hanem csak az, hogy az egyhelyszínes volta levett-e valamennyit az élvezetből. A másik film, amit ráadásul eléggé kedveltünk is, a Kémjátszma (Spy Game) volt, és egyikünk, még a film elején úgy gondolta, bedobja, hogy a film gyakorlatilag végig ezen az épületen belül játszódik, amit most látunk.

Ez az infó (mellesleg nem szép dolog ilyeneket mondani), hosszú percekre csökkentette a film intenzitását, de aztán persze helyreállt minden, mert tényleg nagyon jó, és különösen jól felépített film volt. További érvként említhetnénk például azt, hogy ha az ember színházba megy, demokrácia ide, demokrácia oda, az egyszereplős darabokat megkülönböztetett figyelemmel illeti, mint ahogy legutóbb Matt Damon és Casey Affleck sivatagi filmjére (Gerry) is talán kicsit másképp váltottak jegyet a mozinézők, mint azokra a filmekre, amikben elvileg más emberek is feltűnhettek, városok, helyszínek, meg minden, ami egy filmben szokás. Mert tényleg az van, mondjuk ki, hogy az ember a moziba azért megy, hogy világot lásson, és nagyon fontos számára, hogy a vásznon bármi megtörténhessen, ami, ugye máris garantáltan nem igaz, ha egy egyhelyszínes, vagy egy-két szereplős filmről van szó.

A Visszajátszás egy roppant ötletes film, tényleg olyan, mint egy színdarab, azok közül azonban abszolút a legjobbak szintjét idézi. A dialógok pedig annyira mesterien vannak kitalálva és megírva, hogy nyugodtan állíthatjuk, ilyet aztán tényleg nem látni minden nap. Gondoljunk bele, ez a film tulajdonképpen egyetlen darab jelenet. A forgatókönyvben minden egyes jelenet "belső", "este", ugyanabban a motelszobában. Egy normális filmben a jelenetek olyan előnyt élveznek, mint a Nyolcadik Utas, a Halál szörnye, amit mindig csak rövid ideig mutattak, 8-10 másodperc volt a csúcs, és ezért mindig hiteles volt. Egy-egy normális jelenet egy normális filmben maximum 4-5 percig tart, és ezért "könnyű" neki jó jelenetként feltűnnie. A Visszajátszás jelenetei ehhez képest be vannak dobva a nagybetűs életbe, a nagybetűs másfélórába, ráadásul itt egy-egy jelenetet a következő nem feledteti, sőt, arra szorosan épül, támaszkodik, ezért ha bármi hiba lenne benne, az gyakorlatilag kiverné a szemünket.

Mivel kicsi a film, kicsi a sztori, nem nagyon érdemes, illetve illő a történet részleteibe belemenni (mert az olyan, mintha még a boltban felbontanánk a túrórudolfot). Lényeg az, hogy a film roppant egyszerű, tele van élettel, és egészen profin van megírva, úgyhogy a nézőnek eszébe sem jut, hogy hány szereplős, és hány helyszínen játszódik. A filmet videóra forgatták, így ha a dán rendezők nem volnának dogma-soviniszták, ez a film abszolút megérdemelné a dogma-besorolást, és minőségét tekintve ott lenne az élen, közvetlenül az Idióták mellett. Az Idióták persze egy sokkal nagyobb-falat film, de akkor is, és épp ez ebben a filmben a szép, hogy kicsi, de ugyanakkor erős. Erős, de sportszerű, ami semmi olcsó módszert nem alkalmaz a közönség figyelmének lekötésére. Nem úgy, mint Tim Roth, aki erősnek szánt művészfilmjéhez apa-lánya nemi erőszak-szitut vetett be, a Születésnap c. dogmafilm pedig azt dobta be, hogy a fiúk megtámadják az idős, 50-60 körüli apát, amiért gyerekkorukban molesztálta őket.

Nem, a Visszajátszásban nincs semmi ilyesmi, ez a film az erejét a valóság egyszerű és könnyed sűrítéséből meríti, és ennyi. A szereplők zseniálisak, és igazán jó őket egy ilyen intenzív darabban látni. Akik például Uma Thurman-t kedvelik, ebben a filmben egy körülbelül 10x nagyobb, és mellesleg jó Uma Thurman élményt kapnak, mint amit a Kill Bill számukra (számunkra) nyújtani tudott.

Igazán kellemes film, igazán egyszerű eszközökkel vászonra dobva, direkt "belvárosi" mozibajáróknak kitenyésztve.