|
|
A
boldogságtól
ordítani
(Happyness)
Ennyi
embert nevetni, röhögni még nem hallottunk ebben a szezonban, mint a Boldogságtól
ordítani vetítésén.
Kérdés ugyanakkor,
hogy vajon min nevettek (velünk együtt)?
Tulajdonképpen
egy direkt perverz filmmel állunk szemben, és hozzá kell tenni, még nem
láttunk ilyen értelemben perverz filmet. Már a Something about Mary-t is
csak óvatosan lehetett például ebédek és vacsorák során felemlíteni,
a zselés dolog miatt, hiszen az a főpoén, és ha megkérnek, hogy meséld
el, hogy a többiek is értsék, nem jársz jól.
A
Boldogságtól ordítani teljesen más tészta, ezt a filmet nem is lehet egy
lapon említeni semelyik másikkal, beszédtémának azonban jó. Körülbelül
annyit szoktak róla mondani, hogy "Hát az nagyon jó" , "Hihetetlen", "Elképesztő",
"Még nem láttad? Nézd meg!, Majd meglátod .. (te is)". De miután megnézted,
már nem nagyon lehet mit mondani róla.
Mi
van benne? Bénázás, (tömegével), pedofilia, maszturbáció, gyermek-abuzus
(ez a fővonal), ondó, kábé ennyi. Hogy tudnak az ilyen dolgok viccesek
lenni? Fogalmunk sincs, de azok.
Vicces
a szónak abban az értelmében, hogy vicces az, amin nevetünk.
De
az emberek hajlamosak zavarukban, kínjukban
is nevetni, ugyanúgy,
mint boldogságtól ordítani.
Olyan
ez a film, mint valami titkos szoba, ami az egész huszadik század során
zárva volt, most meg egymás után lépnek be rajta szórakozni vágyó fiatalok,
felszabadultan, attól, hogy nem prűdek.
Lehet,
hogy éppen ez a legélvezetesebb a szituban, (egy nagyon súlyos film
megnézésében), a prüdéria-mentesség. Ha prűd vagy, van egy gyenge
pontod, ha nem vagy prűd, akkor legalább azt hiheted, hogy nincs.
Ebben a titkos szobában látható valami, amiről azok, akik már voltak bent,
csak ámulattal tudnak nyilatkozni. De mi ez a valami?
A
helyzet kicsit Monty Python -szerű, vagy az őslakosok ámulhattak így a
gyöngyökön, csecsebecséken, ahogyan mi nyugati fejek vagyunk lenyűgözve
attól, hogy ilyen merész filmet látunk. És tényleg merész, mert a happy-endet
egy kiscsávó első sikeres maszturbációja jelenti (!), illetve az ondó,
amit általában a nyugati civilizáció filmjeiben nem szoktak direktbe mutogatni,
de ebben a filmben Todd
Solondz két alkalmat
is talált, hogy vászonra vigye.
|
|
Jó
volt viszont látni Cynthia Stevenson-t, akit Robert Altman Játékos c. filmjében
egy életre megkedvelt a magyar közönség, ő volt Bonnie Sherow. No és Donna-t,
(Laura Flynn Boyle), Laura Palmer legjobb barátnőjét (a tévésorozatból),
aki Hegyi Barbarát befuttatta, (ő volt a magyar hangja). És Jane Adams
is nagyon ügyi volt, ő játszotta a leg-looser-ebb csajt, a testvérhármas
közül, de bármelyik pillanatban el lehetett volna képzelni, hogy jóra fordulnak
a dolgok, mert van valami ebben a színésznőben.
Vidámságot,
energiát, és finomságot áraszt, tényleg nagyon élénk csaj. Kár, hogy nem
kedvezett neki a forgatókönyv. (Mi úgy alakítottuk volna, hogy a végén
legalább neki összejön az élete, de Todd
Solondz -aki "írta-rendezte"-
ezt már biztos túlságosan pihe-puha megoldásnak tartotta volna perverz
anti-filmjéhez.
Csak,
hogy kábé lássátok, miről
van szó, a film fő jelenete úgy néz ki, hogy kisfiú megkérdi az apját,
hogy tényleg megerőszakolta-e a szomszéd kisfiút. A papa bevallja, hogy
igen. Egy kicsit még részletezik, hogy hogyan, meg mennyire, meg ilyenek,
aztán a kisfiú azt kérdi hogy vele ugye soha sem tenne ilyet? Az apuka
rázza a fejét, hogy nem, és mind a ketten könnyeznek. És az egész úgy van
beállítva, mintha a kisfiú féltékeny lenne, hogy az apuja más nyolcéveseket
erőszakol meg. Nagyon súlyos. Mint egy vicc. Ezért nevet mindenki. De ez
még nem jelenti, hogy jó film, felfoghatjuk úgy is, hogy olyan borzasztó-rossz,
hogy csak röhögni lehet rajta.
Todd
Solondz -ról még fogunk hallani, tehetséges
filmrendező hírében áll, a Welcome to the dollhouse, egyik korábbi filmje
az összes három közül a híresség fénykörébe repítette. Azt nemcsak "írta-rendezte",
de producelte is, és a hírek szerint hamarosan látni fogjuk. Első filmjének
címe: Fear, Anxiety & Depression, önmagáért beszél, és az is vígjáték
… (Nem hisszük el a "csávót")
-virgil-
|