közellenség enemy of the sate

Will Smith a Fresh Prince,
a milliomos srác, a csodagyerek most viszonylag drámai szerepben jelenik meg. A szokásos stílusából annyi marad, hogy lazán veszi a dolgokat. Szóval egy ügyvédet játszik, akinek a felesége nézi a tévét, és tesz egy megjegyzést, az éppen futó vitamûsorral kapcsolatban, hogy azért ez a lehallgatósdi tényleg tudja sérteni a magánember jogait, vagy szabadságát. Will lazán válaszol, hogy ugyan, szívem, csak a rossz-fiúkkal csinálják ezt. Ezért csinos árat kell fizetnie, a következõ 2 órában  mûholdakkal fogják üldözni.
A film felhívja a figyelmet az NSA (National Security Agency) létezésére, ami a CIA-nél komolyabb kém és megfigyelõ tevékenységet végez. Akcióik 1 millió $-ba kerülnek óránként, és évi 8 milliárdot akcióznak el. Ebbõl a filmben annyit látni, hogy percenként beszólnak az NSA központjába fejek, hogy "kérek mûholdas megfigyelést". 
Alig vártuk a filmet, mert jó a történet, hogy Will-t mûholdakkal üldözik, plusz Tony Scott miatt is, akinek a Tiszta Románc c. filmje, amit Tarantino írt, a mai napig a fõ kedvencünk. Ja, és Barry Pepper, a Ryan közelgény mesterlövésze miatt is, aki itt  NSA ügynököt játszott.
Az Enemy of the state nagyon sokat vett kölcsön a Hálózat csapdájában-tól. Ezt azzal magyarázzák, hogy Jerry Bruckheimer producer, és partnere Don Simpson elõször 1991-ben (!) láttak hozzá a Közellenség munkálataihoz. Szerettek volna egy megdöbbentõ filmet készíteni, amitõl leesik az emberek álla, hogy "amindenit, hát erre is képes a technika". 

Az NSA-rõl 83-ban jelent meg egy könyv, James Bamford írta, "The Puzzle Palace",  címen, 95-ben pedig a Baltimore Sun újságírói írtak cikk-sorozatot ugyanebben a "témában". 
A film készítéséhez igénybevettek CIA- szakértõket is, ami azért lehetett nagyon vicces, mert hivataluknál fogva semmire nem adhattak választ, csak bólintottak, vagy köhécseltek egyet, szóval sejtelmes jelbeszéd, ez minden.
Valójában nem is tudunk meg semmit a titkos technikákról, csak azt, hogy telefonos lehallgatást  beszéd-felismerõ rendszerekkel végzik, elhangzó kulcs-szavak indítják el a felvételt. Hozzá teszik, hogya 70-es évek vége óta ezt már mindenki tudja, (ami igaz), és hogy képzeljük el, "mi mindent tudhat még ez a technika!" Megtudjuk még, ha nem tudtuk volna, hogy egy karóra számlapjáról le lehet olvasni az idõt mûhold segítségével. A film azonban leginkább a poloskák világában merül el, beleértve a kép-rögzítõ gomblyuk kamerákat. 

Tony Scott elõször nemet mondott a filmre, de késõbb meggondolta magát. Az akció-jeleneteket már Scott találta ki, a helyszín nézés közben. A filmben két jelenetben feltûnik kedvencünk: James LeGros, akit a Csapnivaló c. filmbõl ismerünk, ahol seggfej színészt alakít.
A film és maga a történet a demokrácia alap-dilemmáját találja meg, hogy ugye a kormánynak igenis lehetnek, sõt kell, hogy legyenek titkai a fogyasztóival szemben, hiszen, ha a fogyasztók tudják, hogy milyen berendezések vannak használatban, akkor azt az egész világ tudja, és akkor oda az elõny, a biztonság. Ez azonban azt jelenti, hogy ugyanúgy, mint a középkorban, a fogyasztóknak most is csak két esélyük van, az hogy kormány-pártiak, és azt mondják, "ezek a fiúk tudják, mit csinálnak, és azt a mi érdekünkben teszik", vagy szkeptikusak, és azt mondják, "a fogyasztók, a polgárok közössége mindig vagy ötven évvel késõbb tudja meg, valójában miben is élt, és azok a fejek bármit megtehetnek odafönt, mert senki sem képes ellenõrizni õket". 

A film azonban, ne felejtsük el nem a Baltimore Sun újságíróinak a filmje, hanem Jerry Bruckheimeréké, vagyis a célja a filmnek elsõsorban (errõl szól a mûfaj) a pénz-csinálás. Ha nem lenne (feltételezhetõen) egy hatalmas létszámú közönség, aki "a kormány piszkos dolgairól" szívesen megnézne egy filmet, vagy egyetemisták milliói, akik szívesen vitáznak a demokráciáról, és szintén befizetnének egy ilyen filmre, akkor nyilván nem készül el a film. Ezzel alapvetõen csak azt akarjuk mondani, hogy az ismeretek szerzéséért nem feltétlenül a szórakozásra kitalált mozikba kell mennünk.