A Pretty Woman nagyon beégette magát kultúránkba, vannak, akik 6-szor, 7-szer is látták, és most itt a Pretty Woman 2., a Runaway Bride, ami nem kis esemény, úgy értjük, borzasztó nehéz kihagyni. 
Ennyi egy filmnek önmagában elég, mert ezzel meg is van a bevétele, és ő, a film csak odáig lát. 
Garry Marshallnak egyáltalán nem rossz ajánlólevél, ha a Pretty Woman 2. is nagy bevételt csinál, hiszen a film sikere a rendező sikere is. Viszont mégiscsak van egy különbség aközött, hogy valaki "csak" arra lehet büszke, hogy nagyot kasszált, vagy arra is, hogy az emberek szeretik a filmjét. Garry Marshall általában ez utóbbiról híres. 
Az Oltári Nő különféle stratégiák között válogathatott. El lehetett képzelni például egy analóg történetet, mint a Speed 2., (Féktelenül), amely eleve rosszul indul, hiszen Sandra Bullock már nincs együtt Keanu-val, tehát a semminek örültünk a Speed 1. végén. Ráadásul a Speed 2.-ben Sandra Bullock emlékszik a Speed 1.-re, ami Keanu helyzetét csak tovább rontja. Ez az emlékezős dolog a Die Hard-nál bejött, de ott is csak egyszer, de mindegy is, mert ha Roberts és Gere emlékeznek egymásra az előző részből, az maga a katasztrófa, hiszen az emberek nem azért ülnek be egy Pretty Woman 2.-re, hogy kiderüljön, hogy az első részben bemutatott kapcsolat, amely kultúránk egyik legromantikusabb darabja, egy sima rossz-házasságba torkollott. 
Így a második rész csak tiszta lappal indulhatott, és "szinte" már csak az lehetett a kérdés, hogy analóg, vagy nem analóg formában? Analógnak a Pretty Woman esetében az áthidalhatatlannak tűnő, Rómeó és Júlia szerű egzisztenciális szakadék ellenére kialakuló tiszta szerelmet értjük. De analóg lehet a kevésbé áthidalhatatlannak tűnő szakadékok bármelyike is, ami lényegében mindig egyfajta frontbarátkozáshoz vezet, amely során mindkét félről kiderül, hogy nem elégedettek a saját térfelükkel. 
Biztosan több száz ilyen történetet is el lehetett volna képzelni, (persze nem egy embernek), de az Oltári Nő írói, akik nem azonosak a Pretty Woman-éivel, nagyon szépen és elegánsan oldották meg a helyzetet, úgy, hogy nincs szó analógiáról. Az Oltári Nő, amely hihetetlenül jó magyar cím-fordítást kapott, az elképzelhető legromantikusabb módon kapcsolódik az első részhez. Ugyanaz a két szereplő, mint egy másik életükben teljesen más módon találkoznak, és az a nagy kérdés, hogy ugyanez a két ember tud-e ugyanolyan magnetikus vonzerőt egymásra gyakorolni akkor is, ha a körülmények nem olyan kiélezetek, mint az első részben. 
Ike, (R. Gere) éppenséggel semmilyen beindultságot nem mutat Maggie Carpenter, (J. Roberts),  irányában. Sőt, mint nagyon híres NY-i újságíró, a USA Today glosszistája, akinek erkélyes lakása van a Central Park West-en, azt gondolja, egy lökött kis vidéki csirke, és tök simán ír róla egy cikket, mégpedig egyetlen nézőpontból, a tapasztalt férfi nézőpontjából. Tette mindezt anélkül, hogy valaha is látta volna, vagy valaha is szándéka lett volna találkozni vele. Egy kocsmai beszélgetés során szerezte az információit, egy férfitársától,  és mivel nagyon rutinos csávó volt, és mindig az utolsó két órára hagyta a cikkei megírását, egyszerűen nem fért bele neki egy akármilyen formájú telefoninterjú Maggie-vel, akiről a cikk szólt, és akinek a nevét is leközölték. 
A súlyos hibáért, (mint a mesében), egy tündér szigorúan megbüntette, vagyis kirúgta. Ez a "tündér" az ő volt felesége, illetve mostani főnöke volt, akinek férje a Pretty Woman 1. emlékezetes szállodaigazgatója, Hector Elizondo alakításában. Éppen ez a férj, (a neve Fisher) találja ki azt, hogy Ike ne adja föl, és másszon le szépen vidékre, és írjon egy leleplező cikket Maggie-ről, de már hiteles formában, ami visszavágónak egyáltalán nem rossz.
Lényeg, hogy az egy sikertelen házasságot már maga mögött tudó Ike, aki már-már azt hiheti, hogy mindent tud a nőkről, és simán pakolgatja őket különféle sztereotípiákba, most le kell, hogy utazzon, és megismerjen egy nőt, akit már "leírt".
A filmből a legjobban az tűnik előtérbe, hogy hihetetlenül gyönyörűen van fényképezve. A D.O.P, (Director of Photography) Stuart Dryburgh, aki a 93-as Piano c. filmmel vált sikeressé, amit Oscar-ra is jelöltek "Best Cinematography" kategóriában, idén pedig már láthattuk a munkáját a Csak Egy Kis Pánik-ban. A film szerkezete hihetetlenül klippes, egy-egy pármásodperces snittben is előidézni egy-egy poént, lefuttat egy-egy rövid történetet. Ezek a felvételek, különösen a film elején, amikor még a legtöbb szereplő új, és a legtöbb helyszín is, minden lehetőséget megadtak neki, hogy igazán emlékezetes beállításokat tegyen fel a vászonra, és Stuart Dryburgh ki is használta ezeket a lehetőségeket. Ettől egy egész kisváros megelevenedett, sőt NY is, mi nézők pedig rendesen felélénkültünk, és így haladhatunk előre a történetben. 
A történet nagyon jó, telis tele finom poénokkal, laza fordulatokkal, amik jól megnevettetnek. Az első harmadban Gere és Roberts szinte még a közelében sincsenek annak, hogy szerelmesek legyenek egymásba, és innen kell eljutni a célig. Az emberek az életükhöz, boldogulásukhoz szükséges információk nagyon nagy részét filmekből veszik magukhoz, mégpedig észrevétlenül, szórakozás formájában. A 85 környékén  beköszöntött modern-posztmodern fordulat eredményezte azt is, hogy az emberek már nem hajlandóak tapasztalatokat szerezni fáradságos úton, és határozott igényük az érzéstelenítés, a szórakozás, ami az egész dolgot lefedi. Így a történetek legjobb formája a  "profi történet könnyű felszín alatt".
Gere és Roberts találkozása, érintkezése kimeríti a szórakozás fogalmát, de egyúttal komoly pszichológiai térképet is rajzol egy nagyon gyakori "nőtípusról", mellesleg pont arról, amelyikről írt. Gere szinte a legkisebb erőfeszítés nélkül trafál bele mindenbe, és gyűjt olyan információkat a "leleplező" cikkéhez, amik mind le is leplezik Magige-t, hogy tényleg az, aminek látszik, egy önző férfifaló gép, aki semelyeik férfinak sem az igazi arcát mutatja. Tehát Gere teljes sikert arat, és itt szivárog be, amitől a történet szép, hogy miközben legyőzi a lányt, egy olyan érzés ébred benne, hogy .. szóval megszereti, és meg is érti, hogy miért működik úgy, ahogy. A film nagyon jól van megírva, nemcsak hogy nem hemzsegnek benne a klisék, de határozottan kiagyalt, és pontos szövegek hangzanak el benne. Pl. kedvencünk, amikor Joan Cusack, John Cusack tesója, aki itt a Peggy névre hallgat, kicsit berág Maggie-re, mert flörtöl a férjével. Ennek egy kis barátnői lelkizés lesz a végeredménye, Peggy igent mond Maggie kérdésére, hogy szerinte tényleg flörtöl-e? De it nem állnak meg, és a következő mondatában Peggy máris olyan pontos kis leírást ad Maggie-ről, hogy csak na. Elmondja, hogy "te olyan csaj vagy, aki nagyon titokzatosnak adja ki magát, hogy ó, emberek, én annyira titokzatos vagyok, hogy nem is értem saját magam, csak érzem, hogy valahol nagyon bírnám, ha egy ilyen nagy mackó úgy vigyázna rám, megvédene, meg minden." Utána még megvilágítja a "titokzatos" és a "fura", és a "fura" és a "vicces" közti különbségeket is, ami nemcsak vicces, de szintén pontos is. Az Oltári Nő hajlamos rá, hogy mély nyomokat hagyjon a nézőiben, ahogyan Julia is hajlamos a filmben komoly hatást tenni Richard-ra. Richard Gere egyszercsak megismeri Julia-t, és rájön, hogy már megérti azt, amin addig mindenki csak nevetett, hogy ő egy szökevény menyasszony. És miután ez megtörténik, arra is rájön, hogy mennyire szereti őt, és a film remek jelenet-szervezése lehetőséget ad, hogy egy igazi próbának vessük alá a szerelmeseket, illetve magát a filmet. Egyszercsak ott állnak azon a próbaházasságon, a kápolnában, és nézik egymást, perceken keresztül. Ha érezzük, és elhisszük, hogy tényleg ott van köztük az az elemi vonzerő és vonzódás, ha érezzük, hogy mit éreznek, amikor megcsókolják egymást, akkor bizony nincs mit tenni, és egyetlen szavunk lehet a filmre, az hogy "jó". Ekkor kiderül, hogy jól működik a történet, a forgatókönyv, a szereplők és Garry Marshall. Annyira jól, hogy szinte már megint nem hisszük el, hogy Roberts és Gere élőben nem együtt vannak. 
Vajon igaza volt-e Richard Gere-nek, amikor különféle sztereotípiákban látta a nőket? Vajon  léteznek-e ezek a sztereotípiák? Valószínűleg igen, léteznek, nagyon is. Annyi milliárd ember futkos a földön, nyilván van egy jócsomó, akik ugyanabba a kategóriába esnek. Amely kategóriába nagyon sokan beleesnek, az sztereóban jelenik meg. Amikor valaki sztereotip kategóriába sorol valakit, lehet, hogy nagyot téved, de ha megadja az illető besoroltnak a lehetőséget, hogy közelebbről megvilágítsa, miért működik épen úgy, ahogy, akkor már vagyunk valahol. Mindenesetre az életben két dolgot figyelhetünk meg, akik egy kicsit is ismerik egymást, kicsit is közel kerültek egymáshoz, nem vesznek tudomást arról, hogy mennyire sztereotipek. A film másik nagy kérdése, ahol Gere és Roberts el is akadnak a beszélgetésben, az az, hogy mi a különbség az ideális "másik fél" és aközött, akihez igaziból és nagyon-nagyon vonzódunk. Ezzel kapcsolatban az életben az figyelhető meg, hogy a fiúk mindig arra hajtanak, akihez nagyon-nagyon vonzódnak, a lányok pedig arra, ki (éppen) ideálisnak tűnik. 
Az Oltári Nő egy nagyon szép és újszerű film, tele intimitással, amely intimitás alatt azt értsd, amikor két ember nemcsak fizikailag kerül közel egymáshoz. Vagy azt, hogy milyen komoly dolog egy lány részéről kimondani, hogy "igen", mármint ha komolyan belegondol. Maggie ezt tette. A Pretty Woman-nel szemben egyetlen (nem kis) hátrányt élvez, és ez az, hogy a Runaway Bride-ot valószínűleg nem lehet hétszer-nyolcszor végigélvezni, de egyszer mindenképp, és ezt az egy alkalmat tényleg nem is érdemes kihagyni.