Napjainkban úgy tűnik, mindössze két féle receptet ismernek a filmkészítők. 
Végy egy már eleve sikeres témát és dolgozd fel újra. Vagy végy egy sikeres színészt, és akkor a témára már nem is kell költened. 
A 13. Harcos, ha nem ismered Michael Crichton nagysikerű regényét, a Hullaevőket  (Eaters of the Dead), úgy tűnik, hogy a második recept alapján készült. 
Az ember úgy van vele, hogy ha már van egy ilyen film, megkóstolja, csak sehogy sem lehet vele jól lakni. Jó dolog a mediterrán konyha, Banderas is favorit, igaz, már az étlapból kiderült, hogy most inkább arabosan tálalják. De hát kell a változatosság néha, ráadásul a cím is arra enged következtetni, hogy a misztikum nevű fűszerből sem lesz hiány. 
A fogyasztásnak meghatározott menete van, először csak megszemléljük, mit raktak elénk, majd megkóstoljuk, kicsit rágódunk rajta, majd megpróbáljuk megemészteni.  Ha ezen túlvagyunk, véleményt formálunk róla, pl. könnyed, pikáns, esetleg nehezen emészthető címekkel látjuk el. A 13. Harcos esetében a szemlélődésnél megáll a folyamat, ugyanis -persze ízlése válogatja, de - köret nélkül nehéz megenni a húst, és a filmből hiányzik a körítés. 
Az alaptéma is meglehetősen lagymatag, a dramaturgia pedig lyukas, mint egy 20 éves tésztaszűrő. Főhősünk, (Banderas), egy arab férfi, aki valószínűleg nagyköveti státuszt töltött be a szultán udvarában, amíg szemet nem vetett az egyik nagyúr feleségére, ami miatt száműzték a messzi északra. (Ezt az előzményt a fenti két sornál is kevésbé részletezi a film.) Nekivág hát tevekaravánnal a hosszú nagy útnak. Egyszercsak jönnek a tatárok, és jól megkergetik őket. Körülbelül 100 métert vágtatnak is, de hát, mint tudjuk, a teve gyors állat, a tatár pedig nem tud lovagolni, úgyhogy megmenekülnek. Persze szerencséjük is volt, mert a sivatag közepén épp egy folyóparthoz sikerült kijutniuk, ami tele volt normand hajókkal és hozzájuk tartozó normand hajósokkal. 
Pont a kapitányukat temették, volt hajóégetés, szűzzel együtt, italozás, szóval minden, ami ilyenkor szokás. A kommunikációs nehézségeket Banderas tolmácsa hidalta át, bár túl sok dologról nem folyt tárgyalás. Egyszercsak jött egy másik hajó, és tolmács nélkül is látszott, hogy nagy para van. Mindenki nagyon félt valamitől, de azt nem mondhatták ki hogy mitől. Mindegy, lényeg, hogy mindenki izgatott és tanácstalan, így hát előkerül egy jós öregasszony, (később több is lesz belőlük), és teszi a dolgát. A szétszórt csontok mutatják, hogy pont 13 darab harcosnak kell elindulnia. Önkéntes toborzás veszi kezdetét, össze is gyűlnek 12-en, majd nemes egyszerűséggel közlik, hogy a 13. nem lehet normand, úgyhogy jobb híján leginkább Banderas jöhet szóba. Persze őt nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon egy olyan ellenségtől, amilyentől ezek a kétméteres barbárok megijednek, úgyhogy rááll a dologra. Végülis miért ne segítene nekik, hisz már legalább másfél napja ismeri őket. 
 

INTERCOM

De ahogy fényderült az ottlétükre, a faluban egyből találtak egy öreg jósnőt, aki még azt is megjósolta, hogy hogyan lehet őket legyőzni. Szólhatott volna hamarabb is, ami azt illeti. 
Innen már a nézőkön a sor, egy emberként várják,  a végkifejletet, a nagy csatát. A csata jött is, volt nagy gyilok, amikor leszúrtak egy medvebőröst, és vége lett a filmnek. Csak arra ocsúdsz föl, hogy Banderas búcsúzkodik, és elhajózik valahová. 
Ennyi, kész is, a néző pedig éhes marad, és nyilván ara gondol, hogy ilyen film-kajára max 10%-ot lehet adni, de persze nem borravalónak. 
Furcsa, hogy a filmet John McTiernan, a Die Hard 1 és 3 rendezője rendezte - leszámítva az utóforgatásokat, amikbe az író, Michael Crichton is besegített.