|
|
Szentivánéji Álom
1999
Michelle
Pheiffer, Kevin Kline valamint Rupert Everett, az Álljon Meg a Nászmenet
egyik jóképűje nem hangzanak rosszul egy újabb Szentivánéji filmhez. Shakespeare
eme darabját már nagyon sokszor láthattuk, színházban, filmen, mindenhol,
erre mondják, hogy örökzöld.
Michael
Hoffmann forgatókönyvíró-rendező egy nem egészen BBC jellegű adaptációval
próbálta be a darabot. A 19. század végi Toscana-ba
helyezte a történetet, és ez eleve meghatározta, hogy amolyan kódolt adaptációról
lesz szó. Vagyis megpróbálta elfelejteni mindazt, amit ennek a darabnak
az előadásai során eddig látni lehetett, illetve amit látni szokás, és
újszerű módon próbálta megjeleníteni nekünk a közismert történetet.
Ha
már a közismertségnél tartunk, az a lényeg, hogy az egyik lány mindenáron
az egyik fiúval akar szerelmes
lenni egymásba, a másik lány pedig a másik fiúval, de ez a fiú le sem ejti
őt. Ekkor lép a színre Oberon, a tündérvilág királya, aki megkavarja a
szálakat varázslattal, de mivel ő a vezér, ezért az effektív munkát Puck-ra
bízza, aki eléggé indiszponált ahhoz, hogy a párokat a lehető legváltozatosabb
módon keresztbevarázsolja.
Így
áll elő nagyon sok kombinációja a felállásnak, az ősszerelmesek utálják
egymást, a fiú, aki utálta a másik lányt most átcsap abba, hogy imádja,
satöbbi.
A
film, illetve a darab egészen látványos, hozni tudja a megszokott Szentivánéj
Stílust is, egyetlen zavaró tényező, hogy a remek zenéket, mint Mascagni
Parasztbecsület
c. darabjának ismertebb részeit szinte össze-vissza vagdalták benne, csak
hogy jobban megfeleljen a háttérzene követelményeinek. Az
ilyen ismert zenék alkalmazása ezért problémás, mert ismerik őket az emberek,
és nem lehet csak úgy loop-okat készíteni belőlük, nem lehet váratlanul
újrakezdeni egy bizonyos pontját a zenének, mert az olyan hatást kelt,
mintha akadna egy CD-játszó. Ha klasszikus zenét használsz, a jelenetet
kell a zenéhez alakítani, pont int egy videóklip esetében, de ha ez nem
tetszik, kérd meg a zeneszerződ, hogy csináljon egy variációt az adott
darabból, és akkor már a zenét lehet a jelenethez szabni. A film zeneszerzője
erre biztosan alkalmas is lett volna, hiszen kedvencünk, az Adatrablók
filmzenéjét is ő szerezte, csak úgy mint a Sekély Sírhant-ét.
Michelle
Pheiffer nagyon aranyos a filmben, Calista Flockhart - az Ally
McBeal címszereplője- is remek mint
Helena, és van egy másik meglepi is, Sophie
Marceau, aki Hippolyta szerepében jelenik
meg, ami külön jólesik, hiszen a James Bond óta minden perc élmény, amikor
őt láthatjuk.
|
Életfogytig -Life
1999
A
csodaszép Remény Rabjai
után kíváncsian vártuk, lehet-e még börtönös filmet forgatni, ami pedig
a nézőközönséget illeti, vagyis minket, kíváncsiak voltunk, lehet-e még
börtönös filmet nézni?
Az
Életfogytig c. filmet tömören "fekete humor" kategóriájúnak lehetne nevezni.
Egy enyhe kis horror történet, aminek a lényege a leghorrorabb, Eddie Murphy
és Martin Lawrence lenyomnak vagy hatvanöt évet a börtönben. Ez a film
annyira rossz, hogy már szinte tud valamit. Remény Rabjai jellegű szerkezet,
van egy narrátor,
aki elmeséli a történetet, és van egy hülyén alakuló eset, amely miatt
itt két ember életfogytiglant kap, mint a Remény Rabjaiban Tim Robbins,
ártatlanul.
Szinte
már csak az hiányzott volna, hogy Leslie Nielsen
játssza a főszerepet, Sziki Szökevény, vagy Remi Rabbi kalandjai, szóval
kaptafára. Az Életfogytig nem olyan vicces, mintha Leslie Nielsen szerepelne
benne, és talán pont ez a film hiánya, mert így tulajdonképpen megrekedt
aközött, hogy viccesen lenyomni egy komoly történetet, és aközött, hogy
komolyan lenyomni egy vicceset, az eredmény pedig amolyan nulla-nulla.
Mégis,
ha eltekintünk a film minőségétől, amiből legtöbbet az von le, hogy 1932-es
jelenetek is vannak benne, ami manapság a legrosszabb korszak a filmekben,
a legtöbb és legkopottabb kliséket, a legrosszabb világítási stílust, és
a legunalmasabb jelmezeket jelenti, szóval, ha eltekintünk, és végigbámuljuk
a horrorsót, anélkül, hogy kisétálnánk, egészen érdekes szórakozásban lehet
részünk.
Itt
jön be a "fekete humor".
Álmodik a nyomor, így is lehetne összegezni a filmben látott dolgokat.
A két csávó simán végigpörögne bármilyen filmet, bármilyen történetet,
ehelyett kispadon ülik végig az egészet. Ez egy nagyon furcsa trip. Tudod,
hogy minek kellene történnie, mégpedig pontosan tudod. De ami történne,
ha jól alakulnának a dolgok, nem izgat nagyon, mert a Remény Rabjai után
már nem gyorsulsz be csak úgy egy happy end-re. De azért vársz, és soha
nem jól alakulnak a börtönklisék, értsd szökés, stb. És ekkor kezdesz ráérezni
a film lényegére. Végül is ki nekem ez a Murphy gyerek, meg a Martin
Lawrence, aki most úgy meg van hízva, annyira
kikerekedett az amúgy 3szög jellegű feje, hogy rég nem ismerni rá Bad Boys-os
barátunkra? Senkik, hát ez az. Vagyis nem kell izgulni, és úgy nézheted,
mintha valaki mással, idióta kísérleti nyulakkal történne meg az, ami a
legrosszabb, amit az emberek még az ellenségeiknek sem kívánnak, hogy nem
élhetik le az életüket.
És
akkor ezt lehet nézni másfél órán keresztül, és vannak benne humorok, és
lehet nevetni is, de az igazi nevetés akkor jön, amikor már nem izgulsz
a srácokért, amikor már részt veszel a fekete humorban. Mindez szórakozásnak
elég olcsó, de van neki tartalma is. Ez a tartalom pedig eléggé Vannegut-i.
Olyasmiről van szó, hogy mindenki azt hiszi, hogy pont nem ő az, akinek
nem jönnek össze a dolgok, ugyanakkor a statisztikák azt mutatják, hogy
egyáltalán nem mindenkinek jönnek össze, vagyis ebből a mindenkiből szép
számmal kell, hogy akadjanak olyanok is, akik rosszul ítélik meg a helyzetüket.
A legutolsó dolog pedig, amire gondolnál, az az, hogy ez pont te vagy.
Ilyen alapon jön létre ez a fekete humorú, valójában habkönnyű
és kicsit összevissza filmcsoda, amit Eddie Murphy maga producelt.
Nyilván
megnézett egy statisztikát a fegyházak
videókölcsönzéseiről és kiderült, hogy a videóforgalmazás bevételének jókora
százalékát a börtönök produkálják. Nem tudjuk, hogy így van-e, ez csak
egy feltevés. De ha ez így van, akkor Eddie Murphy jó helyre tette a pénzét
és a színészi munkáját, hiszen az Életfogytig a börtönök kötelező olvasmánya
lesz, videókazettán, nem úgy, mint a Remény Rabjai, vagy az ősi klasszikus
a Pillangó, melyeket nem hisszük, hogy valaha is levetítettek volna börtönökben,
vagy fúrótornyokon. |
|