A 99-es filmszemlén  már láttuk, és meg is kedveltük az Alkimista és a Szűz -et, mert a művészfilm műfaját egészen új megvilágításba helyezte impulzív stílusa révén. Valójában az un. trippes filmek közé tartozik, látványos képi világgal, és maximálisan felpörgetett színészi játékkal.
De mitől trip? Attól, hogy pont olyan, mint egy álom, ami valahogy elkezdődik, aztán egyre csak bonyolódik, és tulajdonképpen minden, de minden megtörténik benne, aminek úgy elsőkézből nem örülnél, és ettől olyan, mint egy folyamatos zuhanás, vagy valami hasonló. 
De mi az a zuhanás? Barátunk, László, (Charlie Rosen) egy sima kis egyetemi tanár, akinek előadásai során kedvenc témája, hogy hogyan  lehet aranyat csinálni. Máris mélyebbre süppedhetünk a fotelunkban, és egyfajta "standby" üzemmódban kezdjük figyelni az eseményeket, vagyis úgy, hogy nem aggódunk a főszereplő sorsáért, mert még semmivel nem vívta ki, hogy aggódjunk érte. És mivel a mozikban ritkán adódik ilyen helyzet, máris felszabadultan tekinthetünk elébe a következő jeleneteknek, valahogy úgy, hogy veszteni biztos, hogy nem veszíthetünk semmit, (legfeljebb a főszereplőt, ha esetleg ráesik egy kémcső, vagy valami). 
Ugyanakkor, már itt a film legelején bejön egy kis izgatóanyag, a zene, ami szinte érthetetlen módon arra enged következtetni, hogy azért itt különféle dolgok fognak végbemenni. Ez a remek zene a film baljós árnya, és persze csak örülni lehet neki. Már csak az a kérdés, hogy mi a szösz történhet egy kémiatanárral, ami minket annyira meghat. 
Ekkor lép a színre Ónodi Eszter. A legsúlyosabb csajt játssza, akit valaha a vásznakon megfigyelhettünk. Csak pörög, és pörög, és nem áll le, és másodpercenként a legvégletesebb hangulatokba kerül. Előkap egy pisztolyt, leugrik egy tetőről, szinte bármi belefér a repertoárjába. Hihetetlenül nehéz megérteni ezt a karaktert, első látásra szinte lehetetlen. De aztán egyszercsak kivilágosodik a kép, hogy ez nem öncélú akciózás, hanem az van, hogy  művészien láthatjuk, felnagyítva, egy "szűz" belső világát. És az, hogy "szűz", csak puszta formalitás, ennél sokkal lényegesebbnek tűnik az, hogy egy csaj azzal viaskodik, hogy eldöntse, melyik pasi kell neki, illetve, hogy melyik pasiban bízzon meg annyira, hogy nekiadja magát. 
A "másik pasi" Növényi Norbert alakításában kerül a szemünk elé, egy nagydarab maci. Eszténa, (Ónodi Eszter), konkrétan el is nevezi Maci-nak, és Haumann Péter, mint Eszténa apukája is már "Maci úrnak" szólítja. Maci tényleg olyan, mint egy maci, de hogy teljes legyen a kép, a másik fele egy igazi "állat", aki percenként és simán gyilkolászik embereket, puszta kézzel is , meg ilyenek. 
Eszténa alázza Macit, László pedig alázza Eszténát, és így haladnak a dolgok. 
Ha ez a film arról akarna szólni, hogy a csajok két lehetséges pasitípus közül melyiket választják, akkor kicsit sántítana a képlet, hiszen itt Macinál van az erő, és Laci a gyenge, viszont Lacit azért bírja Eszténa, mert híres, (akármit is mond, nem kell elhinni neki), és közben Laci egyáltalán nem szerelmes belé, Maci pedig igencsak. Vagyis nem áll fel a régi konfliktus, hogy egy részről itt van a nagy szerelem, aminek ki tudja mi, és mennyire gyümölcsöző dolog lesz a vége, másrészt pedig itt van egy erővel felruházott valaki, pl. híres, gazdag, jólmenő, mert ezek a pozitív tulajdonságok el vannak osztva a két delikvens között. Ezért inkább vonalról van szó, mint háromszögről. Maci nem érti, amit Eszténa beszél, Eszténa nem érti, amit László beszél, talán ez lehetne az egyetlen megfogható pontja a szitunak, hiszen akkor elmondhatjuk, hogy mindenki a nála magasabb nyelvi szinten lévőt szeretné megkapni. 
Laci aranyat akar csinálni, és hiányzik neki egy komponens. Már ott van az összes kütyü, már majdnem beindul a gépezet, a képletek is stimmelnek, csak valami hiányzik. De amikor szexuális interkurzus kezd létrejönni László és Eszténa között, hirtelen beindul az aranytermelés. Ez az arany tulajdonképpen csak napokig marad arany, utána átváltozik, illetve visszaváltozik műanyaggá, de el lehet adni, és László el is adja. Amikor visszaváltozik, természet szerűen megindul utána az üldözés, és persze Maci a főüldöző. 
Valószínűleg butaság azonban így -cselekményileg- közelíteni a dolgot, hiszen a moziban sem ezt kapod, hanem valami mást. Egy furcsa utazást, amely során László egyre mélyebbre süllyed, kinyomják a szemét, a nagymamája egyre rosszabb állapotnak örvend, és a végén egy vízzel borított minivárosban találja magát, ahol ő a csodatévő szent. 
Itt, ennél a csodatévős jelenetnél derül igazi fény a film természetére. Látjuk a tévében, hogy egy riporter közvetít erről a helyről, percekig halljuk a hangját, és akkor a végén mutatják az arcát is, és bejelentkezik, hogy Kamondi Zoltán, xy tévé-csatorna, stb. Itt már lehet nevetni, és kiderül, hogy az arany-sztorinak szinte alig volt valami szerepe, és hogy a játék tulajdonképpen arra ment ki, hogy "keresés". Keresés, mint "Eszténa keres valamit". Végül az egész Eszténa család leutazik ide, a világ végére, és ahogy ülnek az autóban, és Eszténa nagyon komolyan figyeli az utat, összehúzott kabátgallérral, megértjük, hogy megtalált valamit, illetve perceken belül meg fogja találni ezt a valamit. Ekkor egy kis szerelmeskedés-jelenet következik, bokáig érő vízben, ami nem lehetett sokkal melegebb, mint mondjuk 4 fok, (tehát rossz nézni), és az aranycsináló gép ismét beindul, de Lászlót már nem érdekli, semmi, csak Eszténa. És még az is kiderül, hogy végig Eszténát szerette, és amióta megvakult sokkal jobban látja őt. 
Tanulságot nem lenne könnyű levonni, mert például az, hogy "vakon jobban látja egy férfi a szerelmét, mint amúgy" nem egy könnyen kezelhető dolog. Az pedig, hogy egy olyan hármas láncolatban, ahol az egyik pasi a nőt, a nő pedig a másik pasit alázza, végül az lesz az eredmény, hogy a nő azt a pasit választja, aki alázza őt, és nem a másikat, aki szereti, megintcsak nem valami szívderítő. (Persze, amikor megvakult, meg éppen egy aktus közepén voltak, akkor még szép, hogy beismerte, hogy szereti a lányt, de azért a lányok ennél nyilván többet várnak, tehát Lászlót végig az "alázós pasiként" kezelhetjük.)
Valószínűleg nem is a tanulság a lényeg, hanem az, hogy másfél órán keresztül intenzív változások mennek végbe a vásznon, és a vásznon megjelenő szereplőkben. Durván fordulatos, átlagon felüli módon felpörgetett művészfilmmel van dolgunk, nagyszerű színészi teljesítményekkel, és rafináltan megkomponált (Melis László) zenével. Szinte azt is mondhatnánk, hogy "korábban nem is tudtuk, hogy ez a műfaj létezik, de most, hogy tudjuk, tetszik".