Tavaly
ősz óta várjuk ezt a filmet, azóta lehet tudni, hogy idén tavasszal jön.
Jackie Brown egy 44 éves nő, az utóbbi évek egyik legeredetibb nőalakja,
aki az eredetiségen felül meglehetősen vonzó is, pedig nem is karcsú, és
tényleg nem tini. A Jackie Brown, mint film azonban
(be kell vallanunk) csalódást okozott.
Amolyan "feszengős" film, amit szinte problémás végigülni. Lehet, hogy túlságosan sokat vártunk, de tényleg olyan, mintha tévét nézne az ember, és "valami film" menne benne. Pedig szó, ami szó, a Jackie Brown éppenséggel pont erre van kitalálva, ha csak úgy váltogatnád a csatornákat, és az egyiken a Jackie Brown menne, biztosan ott ragadnál. Mert így van megszerkesztve. Sőt, a mozikban kirakott képek közül is a Jackie Brown jelenet-fotók a legígéretesebbek, annyi fantáziadús helyzetet, amennyit a Jackie Brown kifüggeszthet a mozikban, kevés film tud felmutatni. Ilyen is a film, csomó fantáziadús jelenet, érdekes elemekkel, amik valahogy megmozgatják az agyad.
Viszont ebben ki is merül a tudása, vagyis megmozgatja az agyad, elkezdesz várni,
de már nem jön semmi, csak egy másik érdekes jelenet, ami ugyanazt akarja
veled csinálni, ebből adódik a feszengés. Tömören, a Jackie Brown "ígérgetős
film", csak nem tartja be. Vegyük például a géppisztolyos és bikinis csajok
tévéműsorát, amivel az egész film híressé vált, egyetlen jelenetben szerepel
az egész film során, jól hangzik, jó ötlet, de nem több.
Tulajdonképpen nem ezért "fizetjük Tarantino-t",
azon felül, hogy papírforma szerint megoldódik a film összes szála, bírtuk
volna, ha a merően mozaikjellegű cselekmény valahogy összeáll, és csúcspontokat
is produkál. A másik alapppilére, amivel hírt szerzett magának annak idején
('97) az volt, hogy Samuel L. Jackson folyamatosan és mindenkit "nigger"-nek
szólít, ami Spike Lee-nek nem tetszett, Tarantino azonban azzal védekezett,
hogy egyik énje biztosan fekete, (elég jó image-építő reklámfogás). A film
alcíme az is lehetne, hogy "az elhanygolt Robert De Niro", (Louis Gara szerepében).
Végig lessük a hatalmas színész minden mozdulatát, de egész film alatt
nem csinál semmit, csak egy lepattant most szabadult karaktert kell nyomnia.
Pedig Robert De Niro filmjében, a Bronx-i mesében megmondta Sonny, hogy
nincs súlyosabb hiba, mint az elpazarolt tehetség. Annak idején a fantasztikus
Ponyvaregényben Travoltát szerepeltette, aki akkor meglehetősen "olcsó"
színész volt, belerekta egy jó filmbe, és ettől alaposan felment az ára,
másrészt Travolta elég jól kijátszhatta magát. Robert De Niroval pont fordítva
csinálta, leszámítva, hogy neki nem fog lemenni az alapgázsija.
És itt van a káprázatos Bridget Fonda, aki mandinerből
Luc Besson-nak köszönheti, Nikita című filmjének, hogy annyira bírjuk,
amennyire. Ő még egész normálisan kezdene is kibontakozni, de (gondoljuk),
Tarantino ekkor elkezdett osztani szorozni, és rájött, hogy ha Bridget
karakterét (Melanie) rendesen kijátszaná, a film összesen kilenc órás lenne.
Így elég, ha bevetjük a Tiszta Románc jól bevált Floyd karakterét,
amit Brad Pitt vitt tökélyre, most átpasszoljuk a gyönyörű Brigittre.
Eredmény,
a kilencvenes évek legszexibb karaktere, viszont szinte tévésorozatba illően
lapos és állapotszerű szereppel. Megjegyzés: A Tiszta románc a legjobb
"Tarantino film", csak írta és nem rendezte, A Pulp Fiction-ben vannak
hibák, pl. azok a jelenetek furák, amikben Tarantino maga is szerepel,
és talán ezért van, hogy a Reservoir dogs c. filmjét kedvelik a leghűségesebben,
mert az tiszta Tarantino.
Tarantinonak nem tesz jót, hogy vélhetően senki nem mondja meg neki, vagy nem tudja megmondani, hogy hol a határ, mármint az alsó határ, amin azért jó lenne átrepül egy film. Kihasználja, hogy a közönsége nagyon bízik benne, és (még 2 húzása van kábé) gyakorlatilag bármit megnézne tőle. Sőt, ha nem jött össze a jó film, mint most sem, akkor a hűséges közönség kedves és naív fiatalokból álló csapata azt fogja gondolni, azzal fogja menteni a helyzetet, hogy Tarantino jól megadta Hollywoodnak, mert tiszta Hollywood-ellenes filmet csinált. Megható. Viszont nem tudjuk elfelejteni, hogy a "Hollywood-ellenes" filmek közönség-ellenesek is, és hogy azért tudnak sikeresek lenni, mert amikor jegyet váltunk rájuk, azt reméljük, most összejön valami jó mozi. Tarantino "fura filmjeit" szeretik a színészek, az ilyen "más stílusú meló" nekik kikapcsolódás, jutalomjáték, vagyis soha nem fognak ráunni, viszont a közönség nem sokat nyer vele.
A játék neve, amit Tarantino művel: dupla vagy semmi, teljesen más stílusban áll hozzá a filmkészítéshez, mert "leszarja", hogy a többiek hogyan csinálják, viszont nem tudja garantálni a végeredményt, csak a bevétel szintjén, hiszen biztos futja neki egy-egy közvéleménykutatásra, ami alapján meg tudja komponálni a filmjeit, a mozaik-szerű elemeket, a közönséget, a költségvetést, a bevételt, stb. Viszont a játék szabályai szerint, aki dupla vagy semmin veszít, duplán veszít, vagyis nem elég csak azt mondanunk, hogy ő is csak ember, mi például emiatt a film miatt most éppen duplán nem szeretjük. A Tarantino rajongóknak pedig azt szeretnénk tanácsolni, amit Sonny (Chazz Palminteri, a darab és a film írója) kérdez a kisfiútól a Bronx-i mesében, a fiú szobája falán poszter formában istenített baseball játékossal kapcsolatban: Mit tesz ő érted? (cserébe a rajongásodért) Kifizeti például a villanyszámlád?
