Erről a filmről élből nem tudunk meg sokat, annyit talán, hogy nagy nevek szerepelnek benne (Robert De Niro, Meryl Streep, Diane Keaton és a DiCaprio-kölyök), szóval a reklám sem tud sok mindennel kecsegtetni, és utólag ezt a film igazolja is. Hogy ki is az a Marvin? Nem az egyik főszereplő, tévedés lenne ezt gondolni, Marvin egy magatehetetlen idős bácsi, aki húsz éve fekszik egy ágyban félig öntudatlanul, és a két főhősnő papája egyben, az egyik nővér az ő gondozására tette fel az életét, és most ő is halálos beteg, a másik (Meryl Streep) pedig faképnél hagyta őket húsz évvel ezelőtt, és most megjelenik két gyerekével egyetemben, hátha meg tudná menteni a nővérét. Az orosz klasszikusok ehhez a sztorihoz képest könnyed élethelyzeteket vázoltak fel. Hasonló súllyal hömpölyög a filmben a cselekmény, lassan, szívszorítóan és meglehetősen bugyután. Lee (M. Streep) idősebb fia erős identitás-problémákkal küzd, a film elején még felgyújtja a családi házat, a film végén viszont a nagynénjével és Marvinnal való találkozás előhozza belőle is a gyengédebb érzelmeket. 
Olyan gyors lezárást kapott a film, hogy a nézők még pár percig bizonytalanul nézik a stáblistát, hátha előbukkan valami filmszerű befejezés. 
Mostanában sorra születnek az amerikai filmstúdiókban az ún. "érzelmes" filmek, szerintem ezek is lehetnek nagyon profik, és lehet ezeket is külön értékelni, de a Marvin’s Room sajnos nem tartozik ezek közé. Nincs figyelembe vehető cselekménye, a színészek szenvednek a szerepeikben ( kivéve talán Diane Keaton, rajta a "megfelelni a kihívásnak"- érzet tükröződik), unalmas és kifejezetten érzelgős film került a helyi mozikba, bízom a nézők empátiájában, hogy nem fognak felállni idő előtt a székükből.