Les Misérables

Az élet szép körülbelül 89%-ban a Claude Lelouch féle Nyomorultak egyszerűsített feldolgozásaként értékelhető, és ha a Golden Globe-on nem nyeri el a legjobb külföldi film díját, még akár azt is mondhatnánk, hogy na jó, ez biztos nem jött be annyira az amerikaiaknak, de így más a helyzet. A Ryan közlegény megmentése és a Nyomorultak közötti párhuzamot a partraszállás jelenti.

A Claude Lelouch által (újra) írt, producelt és rendezett Les Misérables partraszállás jelenete volt az egyik első olyan modern ábrázolás, ahol a győztes szövetségesek "D-napját" konkrétan és tragikusan mutatták be, és nem csak a vidám fejű, bevonuló, rágógumit osztogató amerikaiakat láttuk, hanem az erőfeszítéseiket is, ráadásul úgy, hogy a film nem is direkt erről szólt.

A Nyomorultak kapcsán megfigyelhetjük, hogy hol és hogyan húzódik meg a határ a Golden Globe, és az Oscar, illetve az Európai és az Amerikai filmek között. A helyezet plasztikus, a Golden Globe "arra megy rá", hogy effektíve mennyire jó egy-egy film, míg az Oscar akadémiája leginkább azt díjazza, ha egy Európai film úgy jelenik meg a vásznon, mintha a gyarmatosított bennszülöttek valamilyen műsorral kedveskednének a hódító állam adófizetőinek.

A különbség az, hogy a Golden Globe elismeri, illetve ebben az esetben elismerte, és azt gondoljuk, hogy erre általában hajlamos, ha egy film finom, még akkor is, ha nem feltétlenül az átlagos amerikai közönség számára készült. Elolvasva egy csomó korabeli kritikát Claude Lelouch filmjéről szinte szabály-szerűséget figyelhetünk meg, minél intelligensebb egy cikk, annál jobban kedveli a filmet, és fordítva is.

Valószínű, hogy a béka, amit az Oscar - akadémia nem akart lenyelni Maga Jean Paul Belmondo volt, akit mint az európai filmek akció-hőseiként szeretnek látni, mint valamilyen "Stallone koppintást", vagy Stallone-t "kicsiben", és nem mint az egyetemes filmművészet, vagyis a világ filmművészetének létező alakját. Mert mégiscsak hogy nézne ki, ha Belmondo-t fel kéne hívni az emelvényre, mit szólnának az amerikai tv-nézők ... Imádjuk az amerikai filmeket, de azzal a fenntartással, hogy Európában is tudnak tuti filmeket készíteni, ha nem is olyan sokat. És tudnak olyat is, ami az európai nézők számára sokkal jobban élvezhető, mint az amerikai nézők nagy többségének.

Nos, Claude Lelouch filmje pontosan ez a kategória. Ez a Nyomorultak a mi kontinensünk történelmét öleli fel, és a mi kontinensünkön uralkodó vagy legalább is mélyen megbúvó történelmi látásmód alkalmazásával. Ehhez a filmhez képest az Élet szép csak egy dallamos olasz nyelvbe csomagolt halvány cucc, de most felejtsük is el.

A Nyomorultak az Ötödik elem mellett az egyik legnagyobb francia produkció.
És nemcsak igényes, finom, és nagyon szép, de elképesztően kreatív is. Hazánkban az HBO és a DUNA tv adta le eddig, és még eredeti nyelven is láthattuk. A film első percében megbarátkozunk Belmondóval, hogy most valami egészen más stílusban fog szerepelni, és ezzel minden sínre is kerül. Claude Lelouch alaposan átdolgozta az eredeti történetet, de mégis nagyon egyszerű szinten tartotta, és az eredeti Nyomorultak is a lehető legjobb formában jelenik meg, úgy hogy kedved támad elolvasni a könyvet, vagy ha nem akkor is egy életre megismered Hugo művét, mintha olvastad volna. A film annyira jó, mintha Luc Besson vagy Bódy Gábor készítette volna.

A sztori, ahogy Réz András mondaná, több síkon fut. A történet 1899 23 óra 59 perckor kezdődik, majd boldog évszázadot kívánnak, ekkor Belmondo még nem a főszereplő Belmondo-t alakítja, hanem az apját. Később, az első világháború befejezésének napján már Belmondo fiát látjuk, akit Belmondo igazi fia alakít, aztán a fiú felnő, és ismét Belmondo van a vásznon, immár egészen a film végéig.

A film alaphangulata talán attól meglepően sajátságos, és szép, hogy Belmondo és a többi szereplő testesíti meg a Nyomorultak eredeti szereplőit is, akik azért bukkannak elő, mert Belmondo ráakad a könyvre, és folyton példálózik belőle, és olyankor megelevenedik képben is amiről beszél. Így az egész filmben mintha egyetlen nagy család szerepelne, Európa. Nagyon emberi és nagyon átélhető. Végigsuhanunk az egész európai történelmen, és nem "dióhéjban", de mégis egy nagyon tömörített formában. Nem árulhatjuk el, hogy Happy endes-e a film vagy sem. De azt szívesen bevalljuk, hogy hihetetlenül jó hangulatod lesz a filmtől, és nem is csak órákig, hanem napokig, sőt hetekig! Mintha a világ legfinomabb álmából ébrednél fel, és mindez pusztán azért mert nagyon-nagyon emberi. Pontosan ugyanaz a megmagyarázhatatlanul szép élmény marad benned, mint a Ryan közlegény után, tulajdonképpen dettó.
A film legszebb része (feltétel nélkül) az, amikor a fantasztikusan finom nő, Alessandra Martines

elénekli a "Heaven, I'm in heaven" kezdetű számot, (Irving Berlin: Cheek to cheek). Filmzenében általában is nagyon erős ez a film, és bizony hosszú ideig a fejedben fog maradni, miközben fogalmad sem lesz, mitől van az, hogy tele vagy energiával, hogy az erő ennyire veled van. Oldalakat írhatnánk tele a film jeleneteiről, de mivel mindegyik porcikája szebb, mint ahogy azt magától elképzelné az ember, inkább azt mondjuk, "keresd a legjobb videotékákban". Ez a film olyan kifinomult alkotás, mint egy elsőosztályú versenyló.