Nehéz megmondani, miért van az, hogy Ken Loach filmjeit folyton a művészfilmek kategóriájába utalják. Ezt a megkülönböztetést a legeslegtöbb esetben negatív értelemben lehet venni, nála viszont a tutit jelenti, mert nem olcsó propaganda. Loach filmjei azért nagyon ütősek, mert maguk a megtestesült egyszerűség, elképesztően nyersek és csiszolatlanok. A karakterei totál romlott, kinézetre sem direkt vonzó fejek, legeslegjobb esetben tucat-figurák. Az összes alkotói döntésének az alapja szemmel láthatóan a hétköznapi valóságosság felé való törekvés, és nem egy rossz értelemben.  Tragédia mindig a kis embereket találja meg, látjuk, ahogy "jön", semmi zenei aláfestés, vagy emlékezetes utolsó mondatok a halál pillanatában. Egyszerűen hibáztak, és súlyosan reménytelen helyzetbe kerültek, és  fizetniük kell, ahogy ez (percenként vagy milliószor) megtörténik az életben.  Amit látunk, az élesen valóságos, Loach emberei egyszerre életvidámak és melankolikusak, komolyak és felelőtlenek, ügyesek és tehetetlenek, az embert szinte az utca egyszerű embereire emlékezteti, akik mellett naponta elsétál a metrón, már csak az a kérdés, hogy mi az ördögöt művelnek ők ott a vásznon? 
Az, hogy ezeknek a hétköznapi arcoknak a megjelenése a vásznon ilyen megdöbbentő hatású tud lenni, (mint ahogy a Nevem Joe nézői ezt tanúsítani is tudják) nagyon is beszédes tény, és azt mondja nekünk, hogy a filmek 99%-ának, amit 4 kilókért nézünk meg a mozikban elenyésző kevés köze van a valóságos emberek életéhez, és hogy meglehetősen ritka és értékes élményt kapunk Ken Loach-tól. 
Peter Mullan egy felépülő félben lévő alkoholistát játszik, mégpedig briliáns módon, egy apa-jellegű figurát, egy lepattant, szerencsétlen foci-csapat proli fiataljai számára. A skót környezet, amiben az egész játszódik, és amiben a fejek élnek, (feltehetően Glasgow) jellemző Loachra, ez a jóöreg angol-koktél, ami egy rész súlyos munkanélküliségből, egy rész drogból, és ugyanennyi alvilági-stílusból áll össze. Loach mindig visszatér ezekhez az elemekhez, és akik láttak olyan filmeket, mint a Raining Stones vagy a Ladybird, Ladybird, azoknak amúgy sem ismeretlen ez az éra. Mullan, mint Joe, egy munkanélküli és napról-napra éldegélő egzisztencia, akinek azonban sikerült leküzdenie a függőségét az alkohol nevű szerhez, ami rendesen zombit csinált belőle, és sikerül a tevékeny emberek optimizmusával, humorával résztvenni a mindennapokban, és egy korábbi (10 hónappal ezelőtti) erőszakos incidens következményeit is le tudja rázni. 
Tisztában is van vele, hogy a szerencse, amely révén így tudott tenni ritka és különleges ajándék, elhatározza, hogy segít néhány fiatal fejnek elkerülni azt, amin ő keresztül ment, vagy az esetleg mégrosszabbat.
 

Ezt úgy csinálja, hogy megszervezi a foci-csapatot, és az életüket is megpróbálja mederbe terelni. A fő-projektje Liam, egy frissen megtisztult "junky", akinek a felesége még mindig aktív drogos, plusz egy négyéves fia, és egy jó kis tartozása egy helyi maffiózók felé, még a dealer időszakából. Liam családja ezzel még nincs letudva, Sarah, a szociális munkás (Louise Goodall) szintén az ő javukat akarja, és Joe-val folyton keresztezik egymás útját.  Sarah és Joe viszonya eléggé kísérleti stílusban kezdődik, majd mindent elemésztő szerelem lesz belőle.
Egymás közt úgy beszélnek, mintha az egész világ sorsát ők fordítanák jobbra, gyakorlatilag azonban elég szegényes társasági életet tudnak felmutatni.  Joe és Sarah módszere közt a különbség, ahogyan a környezetükben megtalálható lepusztult egzisztenciákat kezelik, elég kontrasztos, és alapvető, pontosan tükrözik a köztük lévő figyelemreméltó osztály és történelmi különbségeket. Joe, minden jel szerint "itt" nőt fel a környéken, a társadalom pedig kidobta magából, mint valami selejtet. Éveken keresztül az alkohol gályáját nyomta, azelőtt, hogy egy megrázó esemény még ezt az állapotot is tarthatatlanná tette számára, és arra kényszerítette, hogy kimásszon belőle. Egyfajta csináld-magad módszert alkalmazva próbál néhány emberen segíteni, akiket, azt hiszi megmenthet attól a pokoltól, amit már ismer, na és a korai haláltól. Sarah, a pálya másik térfelén az apáskodó állami segítségnyújtást képviseli, azét az államét, amely még soha nem hagyta őt cserben középosztálybeli élete során. Azét az államét, aminek a segítségnyújtása azon alapul, hogy a delikvens maga akarja a jótékony változást. Joe és Sarah nézetkülönbségeinek összecsapása a film tetőpontját képezik. Joe felvállalja, hogy rendezi Liam adósságait a helyi don-nál, McGowan-nél, csak azért, hogy a Sarah-val folytatott meccset eldöntse, annak ellenére, hogy ezzel az életét kockáztatja, és hogy a rossz módszerhez nyúl. Az pedig, hogy az egész manőver végső fokon egy akkora összeg kifizetéséről szól, amekkorát bármelyik középosztálybeli brit komolyabb görnyedés nélkül előteremtene, végképp kidomborítja Sarah világa és az övé közötti legmélyebb szakadékot. Loach szociális realizmusa, ellentétben a "feel-good, everything’s gonna be all right" stílussal, amelynek a szele jócskán megcsapott jó pár brit filmet mostanában, amelyek az alul kvalifikált munkaerők rétegének helyzetét tűzte műsorra, mint a Brassed Off!, vagy a Full Monthy, nem teszi lehetővé, hogy megkapjuk a mindennapi happy-endünket. Egy röpke reménysugár azért  mégiscsak bevillan, dacolva a körülményekkel. Loach baloldali szocialisztikus meggyőződése, mint mindig, keresztül jön ezen a hideg-háború utáni, politikai zsibbadtság és társadalmi különbségek övezte világon. A geo-politika összes csavara ellenére Joe életkörnyezete szemernyit sem változott, és ha igen, akkor sem az előnyére. 
A Nevem Joe kiemelkedő film, egyike Ken Loach legjobb filmjeinek, az utóbbi néhány év filmjei közül pedig kimagaslik, és ritkaság számba megy, ami azt az érzést kelti, mintha még mindig lenne értelme érdeklődéssel tekinteni a filmek világára. 
 

ellenkezés