|
|
|
Nehéz
megmondani, miért van az, hogy Ken Loach filmjeit folyton a művészfilmek
kategóriájába utalják. Ezt a megkülönböztetést a legeslegtöbb esetben negatív
értelemben lehet venni, nála viszont a tutit jelenti, mert nem olcsó propaganda.
Loach filmjei azért nagyon ütősek, mert maguk a megtestesült egyszerűség,
elképesztően nyersek és csiszolatlanok. A karakterei totál romlott, kinézetre
sem direkt vonzó fejek, legeslegjobb esetben tucat-figurák. Az összes alkotói
döntésének az alapja szemmel láthatóan a hétköznapi valóságosság felé való
törekvés, és nem egy rossz értelemben. Tragédia mindig a kis embereket
találja meg, látjuk, ahogy "jön", semmi zenei aláfestés, vagy emlékezetes
utolsó mondatok a halál pillanatában. Egyszerűen hibáztak, és súlyosan
reménytelen helyzetbe kerültek, és fizetniük kell, ahogy ez (percenként
vagy milliószor) megtörténik az életben. Amit látunk, az élesen valóságos,
Loach emberei egyszerre életvidámak és melankolikusak, komolyak és felelőtlenek,
ügyesek és tehetetlenek, az embert szinte az utca egyszerű embereire emlékezteti,
akik mellett naponta elsétál a metrón, már csak az a kérdés, hogy mi az
ördögöt művelnek ők ott a vásznon?
Az,
hogy ezeknek a hétköznapi arcoknak a megjelenése a vásznon ilyen megdöbbentő
hatású tud lenni, (mint ahogy a Nevem Joe nézői ezt tanúsítani is tudják)
nagyon is beszédes tény, és azt mondja nekünk, hogy a filmek 99%-ának,
amit 4 kilókért nézünk meg a mozikban elenyésző kevés köze van a valóságos
emberek életéhez, és hogy meglehetősen ritka és értékes élményt kapunk
Ken Loach-tól.
Peter
Mullan egy felépülő félben lévő alkoholistát játszik, mégpedig briliáns
módon, egy apa-jellegű figurát, egy lepattant, szerencsétlen foci-csapat
proli fiataljai számára. A skót környezet, amiben az egész játszódik, és
amiben a fejek élnek, (feltehetően Glasgow) jellemző Loachra, ez a jóöreg
angol-koktél, ami egy rész súlyos munkanélküliségből, egy rész drogból,
és ugyanennyi alvilági-stílusból áll össze. Loach mindig visszatér ezekhez
az elemekhez, és akik láttak olyan filmeket, mint a Raining Stones vagy
a Ladybird, Ladybird, azoknak amúgy sem ismeretlen ez az éra. Mullan, mint
Joe, egy munkanélküli és napról-napra éldegélő egzisztencia, akinek azonban
sikerült leküzdenie a függőségét az alkohol nevű szerhez, ami rendesen
zombit csinált belőle, és sikerül a tevékeny emberek optimizmusával, humorával
résztvenni a mindennapokban, és egy korábbi (10 hónappal ezelőtti) erőszakos
incidens következményeit is le tudja rázni.
Tisztában
is van vele, hogy a szerencse, amely révén így tudott tenni ritka és különleges
ajándék, elhatározza, hogy segít néhány fiatal fejnek elkerülni azt, amin
ő keresztül ment, vagy az esetleg mégrosszabbat.
|
|
Ezt
úgy csinálja, hogy megszervezi a foci-csapatot, és az életüket is megpróbálja
mederbe terelni. A fő-projektje Liam, egy frissen megtisztult "junky",
akinek a felesége még mindig aktív drogos, plusz egy négyéves fia, és egy
jó kis tartozása egy helyi maffiózók felé, még a dealer időszakából. Liam
családja ezzel még nincs letudva, Sarah, a szociális munkás (Louise Goodall)
szintén az ő javukat akarja, és Joe-val folyton keresztezik egymás útját.
Sarah és Joe viszonya eléggé kísérleti stílusban kezdődik, majd mindent
elemésztő szerelem lesz belőle.
Egymás
közt úgy beszélnek, mintha az egész világ sorsát ők fordítanák jobbra,
gyakorlatilag azonban elég szegényes társasági életet tudnak felmutatni.
Joe és Sarah módszere közt a különbség, ahogyan a környezetükben megtalálható
lepusztult egzisztenciákat kezelik, elég kontrasztos, és alapvető, pontosan
tükrözik a köztük lévő figyelemreméltó osztály és történelmi különbségeket.
Joe, minden jel szerint "itt" nőt fel a környéken, a társadalom pedig kidobta
magából, mint valami selejtet. Éveken keresztül az alkohol gályáját nyomta,
azelőtt, hogy egy megrázó esemény még ezt az állapotot is tarthatatlanná
tette számára, és arra kényszerítette, hogy kimásszon belőle. Egyfajta
csináld-magad módszert alkalmazva próbál néhány emberen segíteni, akiket,
azt hiszi megmenthet attól a pokoltól, amit már ismer, na és a korai haláltól.
Sarah, a pálya másik térfelén az apáskodó állami segítségnyújtást képviseli,
azét az államét, amely még soha nem hagyta őt cserben középosztálybeli
élete során. Azét az államét, aminek a segítségnyújtása azon alapul, hogy
a delikvens maga akarja a jótékony változást. Joe és Sarah nézetkülönbségeinek
összecsapása a film tetőpontját képezik. Joe felvállalja, hogy rendezi
Liam adósságait a helyi don-nál, McGowan-nél, csak azért, hogy a Sarah-val
folytatott meccset eldöntse, annak ellenére, hogy ezzel az életét kockáztatja,
és hogy a rossz módszerhez nyúl. Az pedig, hogy az egész manőver végső
fokon egy akkora összeg kifizetéséről szól, amekkorát bármelyik középosztálybeli
brit komolyabb görnyedés nélkül előteremtene, végképp kidomborítja Sarah
világa és az övé közötti legmélyebb szakadékot. Loach szociális realizmusa,
ellentétben a "feel-good, everything’s gonna be all right" stílussal, amelynek
a szele jócskán megcsapott jó pár brit filmet mostanában, amelyek az alul
kvalifikált munkaerők rétegének helyzetét tűzte műsorra, mint a Brassed
Off!, vagy a Full Monthy, nem teszi lehetővé, hogy megkapjuk a mindennapi
happy-endünket. Egy röpke reménysugár azért mégiscsak bevillan, dacolva
a körülményekkel. Loach baloldali szocialisztikus meggyőződése, mint mindig,
keresztül jön ezen a hideg-háború utáni, politikai zsibbadtság és társadalmi
különbségek övezte világon. A geo-politika összes csavara ellenére Joe
életkörnyezete szemernyit sem változott, és ha igen, akkor sem az előnyére.
A
Nevem Joe kiemelkedő film, egyike Ken Loach legjobb filmjeinek, az utóbbi
néhány év filmjei közül pedig kimagaslik, és ritkaság számba megy, ami
azt az érzést kelti, mintha még mindig lenne értelme érdeklődéssel tekinteni
a filmek világára.
Dylan
Gray
ellenkezés
|