2010-07-27
Re: "Capa leleplezése" (13. rész / 14)
::::: visszatérve az Art Magazin cikk-hez
A cikk úgy jöhetett létre, hogy az Art Magazin-ban a főszerkesztő Topor Tünde rendszeresen közöl "leleplező" cikkeket, hamisított festményekről, humoros és briliáns stílusban. Így, amikor azzal találta meg egyik szerkesztő-társa (feltételezés), hogy van egy profin megírt cikk, korrekt hivatkozott irodalom-jegyzékkel, amely látványosan bizonyítja, hogy egy kultikus fotó, a világ egyik legnagyobb fotográfusától bizonyíthatóan hamisítvány (feltételezés vége), nyilván zöld utat kellett adnia.
Sajnos azonban a végeredmény gyászos lett. A rosszindulat ugyanis nyilvánvaló, a cikk nem a képet vizsgálja, nem is a kép körüli legendát támadja, hanem Capa-t, Capa életművét. Szisztematikus hazudozóként állítja be a zseniális fotográfust, akire tehetsége és teljesítménye elismerésén túl még végtelenül büszkék is lehetünk, mert magyar, mert a miénk.
A cikkíró vitriolba mártott lap-topon állította össze copy-paste montázsát, leplezetlen ellenszenvvel. Tényként közli például az alábbiakat: Knightley, 1975-ös könyvében "könyörtelenül hazudtolta meg mindazt, ami Robert Capa kapitális képét, A milicista halálát azzá avatja, ami valójában nem ..."
A könyörtelenség már Kinglrey-nál is nyilvánvaló tény, a "meghazudtolás" azonban nem. Knightley koronatanúja egy Gallagher nevű fotográfus "vallomása" ugyanis később összedől.
Az Art Magazin cikk azonban csak így ír erről:
"Knightley újságíró kollégaja, O’Dowd Gallagher szerint, aki a London Daily Express akkori spanyol tudósítója volt és amikor a fotó készült egy szobában lakott a magyar fotóssal, elmondja, hogy a kép Capa kérésére és egy republikánus parancsnok utasításara, egy csoport katona 'színrevitele' során született."
Mármost cikkíró barátunk úgy ugrik vissza 1975-be, Knightley cikkének idejébe - és úgy idézi, mintha azóta nem telt volna el idő, s mintha azóta ez a sztori nem bukott volna meg - csúnyán. A cikkíró azt copy-pasteli csupán, ami szigorúan "Capa ellen" szól (szerinte), másról nem szívesen vesz tudomást - szemmel láthatóan nem. Roppant komoly tényeket hallgat el, például azt, hogy időközben látványos bizonyítást nyert, hogy Gallagher nem lakhatott egy szobában Capa-val ott és akkor, s az is, hogy akkor még csak nem is tartózkodtak egy helyen. Gallagher "vallomása" azért lett gyanús, mert először Franco-ista csapatokról beszélt, ami durva melléfogás Capa-val kapcsolatban (hogy Capa nekik készített propaganda fotókat). Másodszorra már kijavította a gikszert, és már köztársasági, republikánus csapatokról beszél - de ezzel sem segített, mert végül megtalálták azt a fotóst, akivel Gallagher összetévesztette Capa-t, és rá már az összes részlet illett, a Franco-ista csapatok is. Mellesleg a dél-afrikai származású Gallagher is Franco oldalán tudósított.
A mi cikkírónk erről nem számol be, pedig Whelan-re többször hivatkozik (görcsösen igyekezve úgy beállítani a nagyszerű kultúrembert és tudóst, mint egy megélhetését féltő biztonsági-embert, aki az ICP-t akarta volna megmenteni attól, hogy Capa e fotójáról kiderüljön, hogy "hamis" :)). Még azt is leírja, hogy nyilván Knightley 1975-ös könyve indíthatta Whelan-t arra, hogy Capa e fotójával olyan kitartóan és szenvedélyes foglalkozzon. Ebben igaza van, hiszen Whelan az, ki kinyomozta, hogy Gallagher hogyan tévedett, majd utána hogyan változtatta meg a vallomását annak megfelelően, hogy a tévedését igazolja (átváltoztatva Franco csapatait, akiknek Capa állítólag tudósított, a köztársaságiakra). Mindegy, nem Gallagher a hibás, hanem Knightley, de nála még sokkal hibásabb az, aki erről az ismert tényről 2010-ben elfelejt beszámolni, nem is hibás, hanem vétkes: szándékos félrevezetésben, amit döntő tények elhallgatásával próbált elérni.
Ugyanaz a cikkíró, aki a Gallagher sztori megbukását képtelen megemlíteni, egyszerűen nem viszi rá a lélek (az Art Magazin olvasói meg majd biztos nem veszik észre :)), már nem tud ellenállni a CTRL+C-nek amikor Knightley e sorait olvassa:
"Robert Capa hazudozott, megrögzött szerencsejátékos és depresszív iszákos volt, fogyasztotta a nőket (elsősorban a prostituáltakat). Kihasznált mindenkit, szószegő volt, és amikor az Egyesült Államok külügyminisztériuma, azzal a vaddal, hogy kommunista, bevonta útlevelét, feljelentett egyeseket, hogy visszakapja azt."
Ezt az idézetet azért hozza fel, mert van bizonyíték arra, hogy együttműködött a hatóságokkal a McCarthyzmus idején, vagy azzal analóg szituációban, s így mint sok más áldozat, mint sok más amerikai zsidó, illetve baloldali művész, Capa is állítólag feladott néhány nevet - ugyanúgy, ahogy az övét is feldobták (tudjuk, hogy működik, húzz alá néhány nevet a listáról, hogy őket is kihallgathassuk úgy, mint téged, nem lesz bántódásuk, csak ha tényleg bűnösök, te azonban visszakapod az útleveled). Szörnyű történet, akárhogyan is.
Ha erre van bizonyíték, akkor nyilván van az idézet elején szereplő tipikus jó hírnevet sértő "vádakra" is - legalább is így gondolja az ártatlan olvasó, mert így működik az emberi elme, és az információ-montázs. A cikkíró pedig hiába tesz egy formailag kételyt kifejező megjegyzést: "Mindez talán túlzás" - a szándéka olyan átlátszó, mint amilyen alantas.
Szép volt, egy magyar zsurnalisztától különösen szép. Miféle mániákus gyűlölet az, amely igyekszik összeollózott infókat gátlástalanul tálalva befeketíteni egy zseniális fotóst? Szegényt annyira feszíti a gyűlölet, hogy a teljes cikk során egyszer sem sikerült leírnia, hogy Capa minden idők egyik legnagyszerűbb fotográfusa, a haditudósítás műfaját megalapozó úttörő, akinek életműve abszolút maradandó. Nem képes leírni, hogy Capa egy zseniális fotográfus, sem azt, hogy életműve érintetlen, függetlenül a Milicista-kutatások jelenlegi vagy mindenkori állástól.
Csak összehasonlítás végett, még az El Periodico lap is közölt egy szerkesztőségi szöveget, amelyben kijelentették, hogy a Milicista halálának megrendezett voltát sokszorosan felülírja Capa rengeteg nagyszerű fotója, melyeket veszélyes élete során készített. Sőt, Philip Knightley is, aki látszólag durván ront rá Capa-ra, valójában csak a Capa-mítoszra támad, és még azt is hajlamos elismerni, hogy ha Capa megrendezte volna a fotókat, és utána, amikor a LIFE-ban 10 hónappal később megjelent, és világhírűvé tette őt, nem állt elő azzal, hogy "bocs, csak megrendeztem" - azt abszolút meg lehetne érteni.
A mi cikkírónk azonban nem ilyen megértő, nem alkuszik, és nyíltan annak drukkol, hogy Capa életművét értékelje át az utókor (még ha erőfeszítéseit a végén úgy próbálja is összegezni, hogy csupán a mítosz ködét akarta eloszlatni, és Capa életművének megítélését a decentralizáció irányába elmozdítani - értsd kivenni belőle a Milicistát).
Utolsó gondolatnak, szája íze szerint való fejleményként említi, sőt, a Knightley-vonal diadalaként (amely vonalhoz magát is nyilván odasorolja :)), hogy egy fotográfiai könyvben "a fénykép, mint színház" címmel a Milicistát is beválogatták (ez még 2006-ban történt, a 2009-ben megismert új tények ismerete nélkül - de mindegy). Valószínűleg nincs szánalmasabb látvány, mint egy kárörvendő ember. Cikkírónknak, úgy tűnik, fogalma sincs arról, hogy hogy működik a kultúra, különös tekintettel a kultikus művekre - plusz előfordulhat, hogy tényleg nincs hozzá szeme és így lemarad a lényegről: a Milicista Halála egy fantasztikusan jó fotó (így is, úgy is, dokumentumként vagy ábrázolásként egyaránt).
Ha kicsit mértéktartóbb lett volna, máris meggyőzőbb lett volna az egész közhasznú mítosz-takarító "kétely-ébresztés". Így azonban egy olcsó kirohanásként jelent csak meg. Ha kicsit mértéktartóbb lett volna, és nem hallgatott volna el döntő tényeket, máris hitelesebb lehetett volna az egész - de ő egyfajta harci-üzemmódban, mint egy dühöngő bika, csupán a vörös posztóra fókuszált - s minden más redundanciaként jelent meg látómezejének perifériáján. Csőlátására legfőbb bizonyíték talán, hogy egy olyan cikk létrehozása közepette, amely a LIFE fotósáról szól, és egy a LIFE-ban megjelent fotóról - egy olyan apróság, mint hogy a LIFE mekkora példányszámban jelent meg akkor, teljességgel kiesik neki, és azt írja, hogy "A Life négyszázezres olvasótábora ekkor és ezeken az oldalakon kaphat hírt először Caparól is."
Súlyos ... hiszen ha valakit egy kicsit is érdekel az újságírás, a média, a sajtófotó, az a LIFE magazint minimális szinten biztosan ismeri. A mai képi tömeg-média archetípusáról beszélünk, a sajtófotó bölcsőjéről (vagy bölcsődéjéről, ha Berlint és a BIZ-t "is" idevesszük) - a LIFE-ról.
A LIFE 380 000 példánnyal indult, de óriási siker volt, és 4 hónap múlva már több, mint 1 millió példányban nyomták hetente, júliusban pedig már a 2 millió felé tartott. Ez nem egy eldugott infó - még a WIKI-n is ott van (és persze nem is a konkrét szám a fontos, hanem a történet; látni azt, hogy a Berlini fotózsurnaliszták, tipikusan zseniális zsidó fotográfusok, amint menekülni kényszerültek, hogyan szökkent szárba az USA-ban az, ami Berlinben megszakadt; hogyan nőtt ki percek alatt az új világban a LIFE és érte el a Berliner Illustrierte Zeitung 2 milliós példányszámának nagyságrendjét; illetve izgalmas látni, hogy micsoda kultúra volt Berlinben a nácik előtt - nem a konkrét számmal van tehát a gond, hanem a történettel).
Mert felmerül a kérdés, hogy hogyan ragadtathatja magát valaki arra, hogy egy 1937-ben, a LIFE-ban megjelent fotó történetét át akarja írni, anélkül, hogy magához az egész korhoz, a LIFE-hoz, s a LIFE által reprezentált területhez (pl. média, sajtófotó) különösebben élén szálak fűznék? E kérdésre leginkább maga a cikk szolgál válaszként ...
következő fejezet: utószó
a cikk fejezetei:
-JP-
2010-07-27