A Red Hot Chili Peppers mindig is az egyszerű embereket képviselte, a szó legjobb értelmében. Csak úgy eszünkbejut, hogy volt, vagy lehet, hogy ma is van egy nagyszerű hazai verziója, a Csigafröccs, és igaziból akkor lehet megérteni a külföldi RHCP-t, ha megnézzük a hazait, a rátapadt globális népszerűség csomagolása nélkül. De megközelíthetjük filmen keresztül is, a Hajszában pl.  az egy darab apucin kívűl, akit a Twin Peaks Leland Palmer-e (Ray Wise) alakított, több negatív szereplő nem is volt, csak két idióta punk, akik beavatkoznak a nyomozásba, és a végén őket tartóztatják le, és nem értik, miért. Az idióta punkok szerepében személyesen Anthony Kiedis (RHCP fő embere) és Flea (mint bolha), az RHCP basszistája, mindenki örömére, mert nagyon jól csinálták, amit csináltak. 

Flea a gimiben leborotválta a haját, innen jön a Flea név, és az RHCP basszusosa címen kívűl úgy szoktak még hivatkozni rá, hogy az ember, aki River Phoneix mellett volt a mentőben aznap éjjel, amikor meghalt, amúgy Michael Balzary-nak hívják, és már nagyon sok filmben szerepelt mellékesen, és most jött ki az első film, amiben fő, a Liar’s Poker, ami 97-es film, de még csak most mutatják be. 

Az, hogy a Hajszában idióta punk-ként szerepelt a fél RHCP tag, már önmagában érezteti a zenekar különös jellegét, mert van valami furcsa Chiliben, az fix. Ez a furcsaság egyből kettő is, mert nem elég, hogy fura fejek, furcsa módon mégis nagyon nehéz ellenállni a zenéjüknek. 
Hetedik albumuknál tartanak, A Mother’s Milk volt talán az utcsó, amit konkrétan beszereztünk, de ez a Californication most ismét tömeges vásárlási lázat idézhet elő. 
Az MTV a legjobb Artis’s Website díját az RHCP hivatalos rajongói oldalának ítélte idén, és az MTV Europe Music Awards-on is számítani lehet egy kis RHCP díjra, vagy kettőre, (Legjobb Rock Album, és Legjobb Album). 

Az Around The World c. klip Október 4.-én jelent meg az USA-ban, és másodpercekkel később már mi is láthattuk az MTV Europe műsorán. Szívet, lelket megdöngető klipről van itt szó, ha véletlenül kezedbe kerülne egy galaktikus hangerőszabályzó, amikor ezt a számot hallgatod, valószínűleg feltekernéd 1 millióig, (aztán jól megsérülne a füled). 

A hagyományosan furcsa RHCP stílussal találkozhatunk ismét, félmeztelenség, sapkák, tetkók, és persze Anthony mint egy ördögfióka, vadul gesztikulál, és furán ejti a szavakat, mint egy autista. Van benne gitárral való felugrálás (a kedvencünk), halandzsabeszéd, és, hallucinogén, tetkóvilágú, de színes és fénylő képek, gitárral való felugrálás, basszusgitár pengetés, és végül, de nem utolsósorban, egy osztott képernyős rész is, amilyen a Beastie Boys Sabotage c. klipjében élvezhetünk. 
Így, az egész klip biztos, hogy kimeríti a legjobb rockvideó fogalmát, mert tényleg olyan, mint egy koncert, és ne felejtsük el, a tévéképernyő átlátszó, de törhetetlen, és ezeknek a srácoknak, és a zenéjüknek, a klip elemi ereje révén sikerült keresztül törniük ezt a kemény falat. 

Az alaptrükk, mit a klipben alkalmaznak, az egy fura vágás, illetve morpholás, amitől Anthonynak több keze lesz, ahányat csak akar, amitől egyszer itt van, máskor nincs itt, és amitől Flea hol a háta mögül pengeti a basszgitárt, holt előreugrik. Anthony Kiedis egyébként tényleg olyan, mint egy Mr. Jones, mint egy autista, ahogy azt énekli: "You say hello, and then I say I do". Vagyis valaki köszön neki, ő meg egyből kimondja a boldogító igent, vagy legalább is, mielőtt a másik elmondaná, hogy mit is akar, máris igenlő választ ad. Színtiszta autizmus, mégpedig a szó legszebb értelmében, Forrest Gump ehhez képest egy pici törpe. És akkor ott ül Anthony egy világító kocka-keretben, és forog köbe, és élvezi, és halandzsázva beszél, el van a maga világában, de ez egy fajta védekezés, amilyet csak a gyerekek tudnak. 
Az egyetlen dolog, ami miatt (szerintünk) "csak" a Legjobb Rock Videó címet fogják megkapni, a Legjobb Videó Címet pedig nem, az éppen ebben a fura autista viselkedésben van elrejtve, mert vegyük észre, mennyire fogyasztás ellenes zene ez, mintha az egész fogyasztói társadalom ellen harcolnának egy személyben, neoprimitív, és elbűvölő zenéjükkel. (Elég csak az eggyel ezelőtti klipjükre gondolni, a Scar Tissue-ra). 
Nagyon bírjuk ezt a fogyasztói társadalmat, de őket is, és ami ezt a klipet illeti, valószínű, hogy a Beastie féle Sabotage óta a legbeindultabb videó. "Take a bite ’cause life is beautiful" - mondja a kisördög. 

Nincs mese, a Garbage nagyon cool zenekar, amikor meghallottuk, hogy ők csinálják az idei James Bond témát, csak örülni lehetett. 
A történet is elég izgi, mondjuk, kicsit Björk-ös (az All is Full of Love-babái miatt), Shirley színházba készül.

Csak az a bibi, hogy már ott van, és aki színházba készül, az nem ő, hanem egy gép, aki helyette akar a színpadra lépni. Ez a gép-baba még nincs kész, műtőasztalon fekszik, és most rakják össze, egy dolog azonban már most is látszik, nagyon kemény csaj lesz belőle. 

És akkor összerakják, és biztos, ami biztos, egy jókora bombát is elhelyeznek benne, hogy majd amikor mindenki neki tapsol, egyszerűen levegőbe röpítse az egész kócerájt. 
A laboratóriumból kifelé máris elkezdi tesztelni magát, egyből levesz egy csávót a lábáról, átöleli a nyakát, a fülébe énekel, meg ilyenek, és kisvártatva csók lesz a dologból, a csávó pedig holtan zuhan a földre, mert a Shirley-baba kipurcantotta.

Végül besétál a színésznő öltözőjébe is, és a színésznőt is megcsókolja, és persze ő is meghal, de ez már nem nagy újság, mert a klip elején már láttuk, hogy ez van, és ez az egész csak visszaemlékezés volt. Viszont innentől élesben megy a dolog, és csak izgulhatunk, hogy felrobban-e a világ, vagy pedig nem? Jó lenne, ha esetleg James Bond valahogy közbelépne, nem igaz? Majd meglátjuk a mozikban. 

A Másik dolog, ami miatt nagyon várhattuk ezt a videót az az, hogy a 97-es Sheryl Crow féle James Bond téma, és vele együtt a film eleje-főcíme minden idők egyik legkáprázatosabb darabja lett, és a videó is jó sokáig futott, sőt még a mai napon is megállna a helyét simán. Két évig egy ilyen kérjük a következőt állapotban voltunk, és most itt a következő. Jó klip, jó zene, de sajna, ha kicsit is reálisan látjuk a helyzetet, ez talán az eddigi legsablonosabb Garbage klip, és a zene sem egy különösebben nagy dobás, márpedig a Garbage-ot azért szeretjük, és azért vesszük a CD-iket, mert nagy dobások szoktak lenni. Ha Sheryl Crow száma 10 pont, akkor a Garbage-é 3, ha Sheryl videója 9 pont, akkor a Garbage-é 4. Ez van, idén ezt kell szeretni. 

Finley Quaye 97-be jött ki Maverick A Strike c. debüt albumával, amelyről a Sunday Shining c. számot, amiben Finley azt mondja "I am a hero, like Robert De Niro", többszörösen megcsodálhattuk a zenei csatornák képernyőin. 

Már éppen kezdett nosztalgiánk lenni, hogy vajon miért nem kerül elő sehol ez a szám, amikor egyszerre csak megjelent, egy remixes változatban. Bob Marley Vs. Funkstar De Luxe adja elő, Sun is Shining a címe. Egyből fény derül rá, hogy Finley Quaye barátunk hova nyúlt. A klip nagyon trippes, szóval utazásos. Ha valaki látta a Magányos Bolygó c. sorozat Jamaica c. epizódját, akkor szinte ugyanezekkel a képekkel találkozhatott, kivéve a mentőcsapatot, amit csak úgy beleraktak, hogy legyen benne egy nő is, meg helikopter, meg ilyenek. Mindez annak az ürügyén, hogy a szám szövegében szerepel a "rescue", mint "mentők", "mentés" kifejezés, szerintünk nem kellet volna, de akkor is nagyon jók ezek a felvételek, és maga a remix, noha zeneileg mákszemnyi eredetiség sincs benne, szintén nagyon jól működik. 

Jamiroquai: King For a Day (Sinkronized)

Jamiroquai éveken keresztül tartott minket izgalomba, hogy milyen lenne, ha levenné a kalapját, és most, ebben a videóban végre megtörtént. Eggyel ez előtti klipjében, ami szintén a Sinkronized albumról való, és amit mindenki imád, a Supersonic-ban már lehetett valamit sejteni. 

Mert, ugye egy indián fejdísz az határeset, nem lehet azt mondani, hogy van rajta kalap, vagy sapka, de azt sem, hogy feladta volna a hagyományt. Ez a hagyomány onnan indult neki, hogy az anyukája kötötte neki a sapeszokat, ő pedig nagyon bírta őket, és így kezdődött. Aztán, a befutott Jamiroquai megtartotta a sapeszokat, és elválaszthatatlanok lettek, hiszen sapka nélkül szinte bárki el ment mellette az utcán, sapkával együtt viszont mindig egyből összeállt a kép, amire még nem volt példa a pop történelemben. Most tehát megtörténhet a le a kalappal c. áttörés, és csak drukkolni tudunk, hogy ne legyen visszaeső.