|
|
Szellemkutya
- (1999)
Jim Jarmuschnak volt
két filmje, a Stranger than Paradise és a Down by Law, (Florida, Paradicsom,
Törvénytől Sújtva), amik után mindenki farkaséhesen vetette rá magát a
következő Jarmusch mozira. És akkor jöttek az "érdekes" filmek, és egy
fajta infláció nyomán az egykori Jarmusch rajongók talán 20-30 százaléka
is már csak viszonylag vonakodva fizet be egy új dobásra.
Mármost,
aki ebből a 20-30 százalékból mégis megnézi az éppen közelgő Ghost Dog-ot,
az fix, hogy 2005-ig ismét vevő lesz, a maradék 70 százalék meg talán még
annál is tovább.
Tulajdonképpen
jó kérdés, hogy mi egy allegória,
különösen egy metaforához képest. A metafora feláldozza, mint egy gyalogot,
azt a dolgot, amihez valamit hasonlítani akar. Például azt mondja, hogy
az élet egy puding, és mutat egy pudingot, de nem látod magát az életet,
a puding viszont abszolút az előtérbe nyomul.
Az allegória ehhez képest direkt nem köt gúzsba, szinte olyan, mint egy
zene, amit hallgatsz, és közben az életen, meg mindenféle dolgokon töröd
a fejed, anélkül, hogy fárasztana, vagy hogy észrevennéd. Meg lehet figyelni,
hogy a legtöbb film kifejezetten allegorikus. Sőt, maga a szórakozás
állapota is az. Amíg, mondjuk a Pokoli Torony
(régi katasztrófa film), vagy az Összeomlás tök tisztán metafora, minden
mást elfelejtesz, és csak az van, ami ott van, addig mondjuk a Szökevény
határozottan allegorikus, vagy az Ötödik Elem, vagy a Csillagok Háborúja,
vagy a Kegyetlen Játékok, vagy a Mint a Kámfor, vagy az Esküdt.
Amikor
a Szökevényben leugrik a vízerőmű toronymagasságú vízesésének tetejéről,
az nemcsak annyi, mint egy "sima" akciófilmben, hogy ezt csinálja a csávó,
mert abban megvan az elemi belső élmény, hogy "egy
a millióból" ússza csak meg, de inkább előre megy,
mint vissza, meg hogy annyira biztos az igazában, egyszóval a belső bizonyosság
nagy érzése. Ez az érzés anélkül is alapvetően ismerős mindenkinek, hogy
valaha leugrott volna két méterről magasabbról. Lehet, hogy egyszer dobtál
életedben egy olyan döntő fontosságú kosarat, amiről érezted, hogy be fog
menni, szinte láttad a labda útját is, és tényleg be is ment.
Vagy
a menzán, nevetgélve azt mondtad, fogadjunk ez és
ez az illető most fog felbukni a saját lábában, és összejön, vagy az is
lehet, hogy nem a múltban, hanem a jövőben lesz majd tök hasonló élményed,
ami, miközben bekövetkezik, pont ezt a vízeséses élményt használja az agyadban
tisztán belsőhasználatú mintaként.
Ezzel
szemben például az összeomlás c. Michael Douglas-es
film jeleneteit max akkor tudja elővenni az agyad, ha véletlenül begőzölsz,
és mivel nem tetszik a kiszolgálás a hamburgeresnél, előkapsz egy géppisztolyt.
Jim
Jarmusch, még a nyolcvanas években kezdte allegorikus tevékenységét.
A
fent említett két filmjével olyan életmintákat mutatott be, John Lurie
és Tom Waits színészi előadásában, melyek a "cool"
kifejezés elterjedésében alapvető szerepet játszottak, és amely minták
mint egy darab felhő, ami több millió esőcseppre bomlott, filmszereplők,
történetek, és konkrét, valóságos emberek hétköznapjaiban alapvető mintaként
szerepeltek.
Szó
szerint arra gondolunk, ahogyan a cool-ság a gyakorlatban elterjedt. Az
allegorikus filmek titka egy rejtély leleplezése, illetve valamilyen kulcs
megtalálása egy rejtélyhez, ami egy adott jelenet profi színészi előadása,
illetve annak a karakternek a profi megértése nyomán jön létre, ami már
a forgatókönyv szintjén el tud dőlni.
|
|
Jim
Jarmusch a Ghost Dog esetén szó szerint az első két filmjéhez hasonlóan
allegorikus darabot hozott létre. Sokáig folytak a találgatások a művészek
körében, hogy akkor most ez a 90-es évek miről szól, hogy lehet a legegyszerűbben
megérteni.
Voltak
olyan verziók, hogy ez olyan, mint az 50-es évek, volt olyan, hogy mint
a 70-es évek, volt olyan, hogy középkor, Jim
Jarmusch pedig a szamuráj világot vetette be, (mint
allegóriát), és ha létezik olyan, hogy valamit telibe találni, akkor ezzel
ő egészen biztosan valamit telibe talált. Napjaink egyik kifejezése, a
"túlélés" kap nagyon finom kis megvilágítást a Ghost Dog -ban. Egy egyszerű
nagydarab fekete srác, Forest Whitaker a Ghost Dog,
aki simán túlélő üzemmódban fut, csak annyi a különbség, hogy mivel ókori
japán könyveket forgat, az egész világot, meg benne a saját életét úgy
magyarázza, illetve úgy látja kristálytisztán, hogy ő egy szamuráj.
Rögtön
a film elején felolvas nekünk egy részletet, amiből kiderül, hogy a szamuráj
eleve úgy tekint magára, hogy halott, és így sokkal szabadabban tud cselekedni,
plusz egész más színben látja a világot. Ghost Dog egy bérgyilkos, legtöbbet
Leon,
a Profitól "tanulta", de ő nem autista, hanem szamuráj.
Mégpedig egy nagyon vicces szamuráj, mert amikor olyan kacskaringósan dugja
vissza a kabátja alá a géppisztolyait, mint a szamurájok a kardjukat, rendesen
nevetünk, mint egy jó Tarantino filmen. A film nagyon erős zenében, Ghost
Dog megbízójával galambpostán kommunikál, (imádja a galambokat), és már
amikor csak annyi történik, hogy repül egy galamb, akkor is, a zenével
együtt tökéletes moziélményt ad.
Erre
még rájön egy egész csapat olasz-amerikai maffiózó, akik vagy tízszer olyan
vicces jeleneteket produkálnak, mint amiket a Csak
Egy Kis Pánik -ban látunk.
Kedvencünk,
amikor a fő olasz-amerikai gengszter a fürdőszobájában, a tükör előtt Public
Enemy-re rappel, de ez tényleg nem minden. A vége
kicsikét nyálas, de jobban örülünk neki, hogy ilyen jó ez a film, mint
amennyire azt a pár apró jelenetet sajnáljuk. És végeredményben, amikor
kijössz, egészen remekül érzed magad, és könnyen lehet, hogy pár nappal
később, amikor egy álmos, lucskos őszi reggel, és nincs kedved melózni
menni, valahol belül kicsit eszedbe jut, hogy szamuráj vagy, és tök simán
nekivágsz a napnak.
-in-
|