Ég Velünk Keeping The Faith 1999

Ne ébreszd fel az alvó oroszlánt! Vajon milyen lehet, ha három tökéletes gyerekkori barátot, akik közül az egyik egy nagyon profi és nagyon szép lány, x év "érzelmi hibernáció" után összeengednek? Csodás kiskölykök voltak, egy visszaemlékezés keretén belül látjuk, ahogy a szőke és a barna kisfiú az általános isi hatalmas dagadékával harcolnak, nyakukkal, illetve a torkukkal támadják a dagi jobb és bal kezét, majd odajön az élénk szőke szépség, és egy pontosan célzott rúgással leteríti a fiúkat fojtogató ellenséget. Látjuk, ahogy a metrón hárman utaznak, ahogy az utcákon randalíroznak, és ahogy fotót készítenek magukról, amely fotót, mondanunk sem kell, évtizedeken keresztül a legnagyobb becsben tartottak - mindhárman. Anna (mert így hívják a trió női tagját) aztán, egyik napról a másikra L.A.-be költözik a szüleivel és vágás. Már ez a kis rész, önmagában is egy teljesen jó film, pedig csak itt kezdődik.

16 évvel később, a reptéren két cool arc várakozik, egy gyerekes "Anna Banana" feliratú táblácskával, nem mások, mint Jake és Brian, az egykori két fiú, és nem másra várnak, mint az egykori Anna-ra, aki, amikor megjelenik a repülőtéren, nemcsak a két srác lélegzetét állítja meg egy pillanatra, hanem a nézőkét, tehát a miénket is. Egyszerűen vannak tökéletes dolgok, amiket nem lehet sem fokozni, sem valami másra lecserélni, nekik hármuknak ilyen tökéletes dolog volt ez a gyerekkor, és a forgatókönyvben nagyon szerencsés, hogy ahelyett, hogy azóta egyre másra csak másodosztályú és praktikus dolgok történtek volna velük a barátság és a szerelem terén, és most csak egy kör nosztalgiázás céljából találkoznának, azóta gyakorlatilag semmi sem történt velük, érzelmi életük ott maradt abba, ahol Anna távozása megszakította.

Ez úgy jön létre, hogy Jake és Brian papok, Jake (Ben Stiller) rabbi, Brian, (Edward Norton) pedig katolikus pap, Anna (Jenna Elfman) pedig nagyon nagy-menő biznisz-vumen, akinek sem kedve sem ideje nincs másodosztályú kapcsolatokra, így csak a munkájának él. Ez a papos, rabbis dolog nagyon jó vonal a filmben, mert nagyon vicces jelenetek származnak belőle, plusz tényleg ez az egyetlen módja annak, hogy a két srácot anélkül vágja el a gátlástalan csajozástól, hogy rondának vagy bénának kellene lenniük. Mégis, ez a paposdi hamarabb volt, mint maga a film, a producer, Edward Norton barátja, Stuart Blumberg, (aki szintén fiatal), vagy több évvel a film előtt talált egy fura könyvet egy antikváriumban, amiben katolikus papokról, és zsidó rabbikról szóló viccek voltak összegyűjtve, és már akkor arra gondolt, hogy milyen jó lenne ezekből egy filmet összegyúrni. Az első ember, akinek erről az ötletéről szólt, Edward Norton volt, akinek tetszet az ötlet, hát még az, a forgatókönyv vázlat, amit Blumberg 97 közepére elkészített. Ettől kezdve közösen dédelgették a szkriptet, és azt is elhatározták, hogy együtt fogják producelni. Blumberg mint autóügynök tűnt fel a Harcosok klubjában, amúgy együtt járt Nortonnal a Yale-re, még szobatársak is voltak, és ez az első forgatókönyve, és produceri munkája is egyben. Amikor aztán elkészült a forgatókönyv, megkeresték Howk Koch producert, aki a Legbelső félelem óta, (amit ő producelt) Edward Norton régi barátjának minősül. Így már teljes volt a kép, már csak egy stúdió kellett, és el is küldték a forgatókönyvet Roger Birnbaum-nak és Gary Barber-nek, a Spyglass Entertainment alapítóinak. Szerdán küldték el a könyvet, és csütörtök reggel már kapták is a választ, hogy a Spyglass meg akarja csinálni ezt a filmet.

Valahogy menetközben alakult ki, hogy Norton szívesen rendezné is a filmet, a Spyglass stúdió producerei ennek első hallásra nem örültek, mert hogy Norton ilyen tekintetben zöldfülű, de amikor meghallgatták a rendezői koncepcióját, arra jutottak, hogy ez a Norton "gyerek" mégiscsak felszedett egy s mást a rendezői szakmából is, sőt, annyira meg voltak győzve, hogy még a szereposztásban is 100%-os szabad kezet adtak neki és Blumbergnek, aki mint Anna közvetlen munkatársa színészként is feltűnik a filmben.

Körülbelül így jött létre ez a 30 milliós film, ami a paposdival indult. Ez a 30 millió viszonylag nagy költségvetésnek számítana, de tele volt sztárokkal, még Milos Forman is szerepelt benne, (mint Havel Atya), plusz nemcsak a külsőket forgatták tényleg NY-ban, de még a belsőket sem vitték be műterembe, sőt, NY-on belül sem össze-vissza forgattak, hanem szigorúan ott, ahol a történet játszódik, az Upper West-Side-on, sőt, a szokásosnál legalább másfélszer több helyszínt alkalmaztak, vagyis a 30 millió eben az esetben igencsak profi (alacsony) költségvetésnek számít.

A végeredmény viszont olyan, hogy szinte fel sem merül, hogy papos, rabbis viccek alapján jött létre. Egyszerűen egy tökéletesen lecsupaszított szerelmi háromszögről van szó, de amekkora csupaszítást a paposdi jelent, ugyanannyi különleges humorral, és jelenettel, árnyalt érzelmi szituációval is gazdagodott a film.

A "srácok" nem kifejezetten hétköznapi papok, már a film elején kiderül, hogy a két valláson belül gyakorlatilag teljesen párhuzamos pályát futnak be, azonos stílusban dolgoznak, jó barátokhoz méltóan. Az összes egyházi formaságot elhagyják, úgy beszélnek, mintha egy tv-show-t vezetnének, minden tekintetben rendhagyóan viselkednek, olyannyira, hogy ilyen a valóságban nem is létezik, egyetlen céljuk, hogy jól megtöltsék a nézőteret, és ez sikerül is nekik, mindkettőjük teltházakkal prédikál. Tök divatosan öltözködnek, nagyon jó szlengeket használnak, és mégsem káromkodnak, napszemüveget viselnek, de közben mégis tökéletesen azonosulnak azzal, amiről a gyülekezet előtt beszélnek. Tényleg nagyon szórakoztató. A rabbikat nem köti a cölibátus, Ben Stillernek tehát nem is olyan egyszerű a viszonya a nőkkel, mint Edward Nortonnak. A hitközség, és az anyja állandóan randikat organizál neki, abban a reményben, hogy Jake (Ben Stiller) végre megtalálja az igazit, és összeházasodik, ami az előmenetele, tehát a karrierje szempontjából most már igencsak sürgető, és szükséges. Ebbe a helyzetbe csöppen bombaként Anna, (Jenna Elfman), akit az Alibitörzs-ben már láthattunk, sőt, az Otthon Véres Otthonban is van egy kis jelenete, és aki egyszerűen a vásznon látott női karakterek közül most szinte az egyik legizgalmasabbnak és legkorszerűbbnek tűnik, és nemcsak azért, mert szerelmes a mobiljába, és ha máshogy nem tudja magával vinni, akkor egy mini ruha alatt a combjára erősíti és vibrációra állítja. Nemcsak a tavalyi Kegyetlen Játékok Sarah Michelle Gellar karakterrel veszi fel a versenyt, de az egykori Linda Fiorentino karakterrel is, amit Fiorentino az Végső Csábításban, (Last Seduction) alakított.

A Végső Csábításban meglepő volt a film eleje, vagy öt percen keresztül egy cool nagybőgős jazz zene ment, és eközben azt láttuk, hogy hogyan dolgozik Linda Fiorentino. Fel-alá mászkál az irodában, fején egy head-set, és az ott dolgozó férfiaknak annyira véreskezű főnöke volt, hogy bárki örülhetett, ha túlélt egy napot, ezzel együtt a teljesítmény sem volt átlagos.

Visszatérve, amikor Anna megjelenik, bőven van mit ámulnunk, egyszerűen egy álomnő, viszont, amikor megszólal, kicsit furcsa a hangja, egyszerű, kicsit nyers, kicsit rideg, és ez a legaranyosabb benne. Amúgy szinte dettó úgy néz ki, mint Gwyneth Paltrow, leszámítva, hogy kicsit magasabb, de a hangja tényleg fura, mintha ő lenne a Los Angeles-i Hegyi Barbara. Ezzel együtt, vagy talán éppen ennek a hatására is, egyből elkezdjük megkedvelni, de a java még csak ekkor jön. Ez a szigorú, kőkemény, bombázó csaj, ott ül a NY-i irodájában, és távcsövével a várost pásztázza, (amit tényleg megtehet, hiszen nem műteremben jött létre ez az iroda). És akkor egy szemközti irodaház egyik irodájában egy helyi főnök a titkárnőjével szexel, és ekkor ismerjük meg Anna igazi énjét, mint egy kisgyereknek, felcsillan a szeme, azt mondja "Yeah, baby!". Ekkor már biztosan tudjuk, (hála a profi forgatókönyvnek és rendezésnek), hogy Anna pici kora óta semmit sem változott.

A film nemcsak sok helyszínt, de jó sok jelenetet is tartalmaz, és ezért szinte teljesen életközeli élményt ad. Mindegyik jelenet fel van dobva valamivel, vagy humorral, vagy / és tökéletesen megírt dialógusokkal, vagy nagyon pontosan és szépen ábrázolt, nagyon jó kis érzelmekkel. Amikor például sétálnak egyet a parkban, teljesen olyan, mintha mi is ott lennénk valamelyik szereplő bőrében, érezzük a levegőt, a mondatok is mintha mibelőlünk jönnének elő, és nem utolsó sorban érezzük azt is, hogy milyen lehet ennek a nagyszerű lánynak a társaságában. És mivel a film dramaturgiailag tökéletesen van belőve, minden jelenetben érezzük azt is, hogy ki miért reagálta azt, amit, (az egész élete és jelleme tükrében), és azt is érezzük, hogy mennyire jó fej, hogy pontosan ezt reagálta. Mert bizony Ben Stiller és Edward Norton akármilyen rendhagyó rabbit illetve papot alakít is, a nagy rendhagyás mellett annyira jó barátok, és annyira jól viselkednek, hogy felmerül bennünk, erre hétköznapi emberek nem feltétlenül lennének képesek. A zöldszemű szörnyetegről, a féltékenységről beszélünk itt elsősorban. Szinte lélegzetelállító, ahogy a barátság végig felette áll az önzésnek, meg minden, és tényleg nehéz elképzelni, hogy valaki más (mint ez a két srác) akár csak közel ekkora önzetlenséggel kezeljen ennyire kemény helyzeteket. Ami pedig a jelenetek életközeliségét illeti, a legkomolyabb próbát például akkor állja ki a film, a mikor a félelmetesen szexi lány megkérdi gyerekkori barátját, a katolikus papot, hogy mi a helyzet a szex-szel? Ezt a jelenetet nem akármelyik filmben lehetne ilyen finoman, pontosan és meggyőzően látni, anélkül, hogy ez a fiatal pap, aki telesen világi stílusban nyomja, (barátjával, a rabbival időnként leugranak kosarazni egyet a helyi fekete srácokkal, ötöst adnak egymásnak, stb), teljesen meggyőz minket, hogy amióta pap, egyszerűen nem csajozik. Ez bármelyik másik filmben egy papi ruhára épített, erőltetett érvelést alkalmazó, klisé jelenet lett volna, de ez itt egy különlegesen jó film, kifinomult, humoros és érett, mint egy gyümölcs.

De a sok jó tulajdonsága közül is külön kiemelkedik kettő.
Az egyik az, hogy akármennyire is elröppent módon vicces film, sok-sok jelenet a Keresd a Nőt! (nevettetési színvonalával vetekedik), közben a történet maga nem röppen el, nem válik abszurddá. Ezt úgy értjük, hogy a legtöbb fiataloknak szóló vígjátékban előfordul, hogy miközben valaki valami vicces dolgot mond, vagy csinál, úgy nevetünk rajta, hogy villámgyorsan elképzeljük, milyen lenne, ha valaki az életben is ilyet mondana, vagy csinálna, és akkor nevetünk. Itt a srácok nem válnak absztrakttá, nemcsak egy szőke és egy barna, egy katolikus és egy zsidó tesz-vesz a vásznon és nevettet minket, hanem konkrétan Brian és Jake, akiket úgy ismerünk, mint a tenyerünket, mert olyan jól olyan jól vannak megírva, eljátszva, megrendezve. Tömören úgy is mondhatnánk, hogy általában egy film minél inkább nevettetős, annál kevésbé történet-dús, az Ég Velünk azonban e kettőt egyszerre tudja.

A másik, és talán legeslegfigyelemreméltóbb tulajdonsága pedig az, hogy nagyon profin ábrázolja a szerelmet, beleértve a leghétköznapibb részleteket is, a közös party-ra menéstől, a szenvedélyes délutáni szerelmeskedéseken keresztül egészen a legapróbb pillantásokig. Amikor ott ülnek egy négyes randin, a három barát, és az ABC sztárriporternője, Jake és Anna pillantásai lenyűgözően beszédesek, miközben az elemi vonzerőről beszélgetnek, tök szép jelenet, nem is hinné az ember, hogy egy ilyen remek vígjátékban ilyen romantikus jelenet előfordulhat.

A filmben a forgatókönyvön és a rendezésen túl a színészi alakítások a legemlékezetesebbek. Gyakorlatilag mindenki, minden egyes szereplő, (és itt most tényleg nem csak a három főszereplőre gondolunk) nagyot alakít. Ott van például a joggingra rágyorsult "kérője" Ben Stiller-nek, aki büszke arra, hogy milyen jó hasizma van, és megkéri Ben Stillert, hogy vágja hasba, mire végül hasba üti, és a nő a földre zuhan. Ugyanezzel a nővel Ben Stiller-nek alkalma van előadni egy harcjelenetnek is beillő randi utáni búcsúzkodást, aminek megintcsak az lesz a vége, hogy a nő a földön köt ki. Vagy a kareoke hangcuccokat árusító fiú, aki keleti akcentusával még egy egyperces jelenetben is olyan jót tud alakítani, mint Roberto Benigni a Törvénytől Sújtva-ban, amikor az anyjáról és a nyulakról mesél.

Igazán kellemes és jó film, 2000 nyarának eddigi legjobb darabja, büszkék lehetünk Edward Nortonra, (aki szinte az összes embert beforgatta ebbe a filmbe, akivel valaha együtt dolgozott, beleértve Howk Koch producert is, plusz az egyik istentiszteleten, amikor a hét főbűnről prédikál, felhozza a Harcosok Klubja rendezőjének, David Fincher-nek a korábbi filmjét, a Hetedik-et). Edward Norton a lehető legprofibb példát produkálta elsőfilmes színész-rendezői terepen, nem úgy, mint a másik remek negatívhős, Tim Roth a Hadszíntér c. filmjével. Edward Norton most lényegében ugyanolyan komoly dolgot hozott létre, mint korábban Robert De Niro a Bronx-i Mesével, és csak annyi kellemetlen utóízt hagy maga után, (fiúkban), hogy miután megnézted a filmet, és hazarohansz, hogy mindent megtudj a szépséges Jenna Elfman-ről, rá kell döbbenned, hogy az L.A.-i születésű 29 éves bombázó már férjnél van, és hogy az Elfman nevet éppenséggel már a férjétől kapta, akivel mindketten a scientologiai egyház gyakorló tagjai. Szóval, erről ennyit ..

-joey tribiani-