Csók, Macsók
Splendor 1999

Gregg Araki neve sajátos, de nem üde színfolt a filmek világában. Egy független filmesről van szó, aki sorra írja, rendezi, produceli és még vágja is a filmjeit. Korábban az L.A. Weekly számára írt zenei kritikákat, a filmezést 87-ben kezdte, egyből egy trilógiával, amely mindhárom darabja súlyos életet élő fiatalokról szólt. Alacsony költségvetéssel dolgozik, de még ennél is sokkal alacsonyabb bevételekkel. 92-ben, a Living End c. filmjével még 700 ezer dolláros bevételt csinált az USA-ban, ebben a filmben két HIV pozitív srácról szólt, később előfordult majdnem 300 ezer dolláros bevétele, de a 27, vagy 90 ezer dollárokhoz is hozzá kellett szoknia.

A független filmek egy más világot képeznek, és egyáltalán nem biztos, hogy jó ötlet helyből bénának és tehetségtelennek kikiáltani valakit, azért mert látunk egy rossz filmet tőle. Andrew Davis, a Szökevény rendezője például rendezett korában Walker Texasi Kopó epizódokat, vagy a Szökevény után elkövette a borzasztó Láncreakciót, mégsem mondjuk rá, hogy tehetségtelen. Éppen ezért ne firtassuk, hogy Gregg Araki mennyire jó filmrendező, inkább csak foglalkozzunk ezzel az egy filmjével - úgysem láttuk a többit.

Az alap szituáció egy szerelmi-hármas. Sajnos nem két lány-egy fiú, hanem fordítva, mondaná Joey a Jó Barátokból, de hát nincs mit tenni. A lány hamar rájön, hogy nem tud választani a két srác közül, és eléri, hogy akkor így hárman legyenek együtt, nemcsak éjjel, hanem nappal is. Később ez a felállás megszokottá válik a kis csapatban, és akkor az lendíti előre a dolgokat, hogy a lány terhes lesz, illetve hogy a terhesség tényének feldolgozása céljából kivesz egy szabad hétvégét. Ez a hétvége éppen elég ahhoz, hogy egy harmadik sráccal ismerkedjen meg, aki ráadásul gazdag is, és gyerekestől feleségül kívánja őt venni. Gyakorlatilag ennyi volna a történet, és el lehet mondani, hogy nincs igazán jól megírva, sőt, még annál is gyengébb. Azért gyenge a történet, mert egyfajta gondolatkísérlet, "milyen lenne, ha", és ezért hiányoznak az átélhető mozzanatok. Kezdve az elején, amikor egy szórakozóhely mosdójának a padlóján egymásnak esik a lány és az egyik fiú, épp, hogy patkányok nincsenek a képben, ezzel azért nehéz azonosulni, még csak egy kicsit is. A másik dolog, ami kellemetlen a történetben, az az, hogy amolyan szoft-szexfilm szerű a cselekmény felépítése, vagy éppen előtte vannak, vagy éppen utána, de állandóan az lebeg az előtérben, hogy ők hárman együtt vannak, vagyis nem igazán történik semmi. Mindeközben nem értünk pár dolgot, pár miértet. Miért kell ez a csajnak, mármint az összeköltözés rész? Miért kell ez a csávóknak? Miért akarja az a gazdag csávó feleségül venni a lányt röpke kis ismeretségük alapján? A lány pedig miért hezitál? Egyszóval csomó "apró" mozzanat sántikál.

A szereposztás viszont szinte mindennél rosszabb, mindenki valakire emlékeztet, a lány Nicole Kidman-ra, a szőke srác Ryan Phillippe-re, a barna pedig egyszerre több színész vonásait elegyíti az arcán. Ugyanakkor sikerült beszereposztani a Trainspotting kisiskolás lányát, Kelly MacDonald-ot, aminek örültünk, annak ellenére, hogy az ő karaktere volt a legrosszabb, egy leszbikus, minikutya-tartó, kék hajú, anyáskodó, affektáló komika.

Hogy jöhetett létre egy ilyen film? Gregg Araki nyilvánvalóan mániákus, szereti a tinédzser sztorikat, és méginkább a zenéket, és el lehet képzelni, hogy amikor nekilát egy-egy új filmjének, szinte csak azon töri a fejét, hogy most milyen, szerinte érdekes tini-szitut tűzzön a lencséje végére. Utána, ahogy tanulta, felvázolja a sztori vázát, majd mint egy kifestőkönyvet elkezdi megtölteni jelenetekkel, satöbbi. Ennek a folyamatnak valószínűleg a leggyengébb pontja az eleje, de mindegy. További problémát jelent, hogy mintegy kívülről szemléli az eseményeket, és a szereplőket, mintha azt gondolná, hogy "hát és akkor ez a csaj most erre ezt fogja lépni", ezért nem érteni semmit. Az meg már csak hab a tortán, hogy a végén azon kell izgulnunk, hogy vajon a két béna csávónak sikerül-e elrontania a béna csaj esküvőjét, hogy megint hármasban folytathassák a nagy semmit, vagyis egy dráma van happy-endnek álcázva. Gregg Araki valószínűleg az a filmes, akinek a televíziózás lenne a megfelelő terep, ami lehetővé tenné számára, hogy ne alulról szagolja a filmeket és a közönséget, hanem egyszerűen, könnyen és hatékonyan eljuthasson egy-egy alkotása nagyon sok emberhez. Ettől ő is vidámabb lenne, és a filmjei is. Tényleg azt a filmest juttatja eszünkbe, aki Robert Altman Játékos c. filmjében szerepel. Végig arról beszél, hogy "mert ez a valóság", és közben a Mutasd a Hullát c. projekten dolgozik, amiben nincsenek sztárok, és eléggé gyászos a vége. Aztán a próbavetítés közönsége meggyőzi arról, hogy mégiscsak jobb lenne ha Bruce Willis és Julia Roberts játszanák a főszerepet, és ha a vége is jól sülne el. Ezek után a "valóság" új értelmet nyert a számára, azt, hogy a közönségnek ez teszik. Ilyesmi lehet a helyzet Gregg Araki-val is, de ne bántsuk, hiszen egyike azoknak, akik szeretnének jó filmeket csinálni, elégedjünk meg annyival, hogy ez a filmje eléggé bénára sikerült, szinte alig lehet végignézni.

Végül pedig, és utolsó sorban, furcsállható az a körülmény, hogy egy underground-nak számító filmes fazonnak nem jut eszébe nagyobb végkifejlet, mint hogy egy esküvőn az úszómedencébe beleugrik a két srác, noha szó, ami szó, ez eléggé vicces, mivel az erkélyt és a medencét vagy húsz méter választja el egymástól, így, amikor elrugaszkodnak, először arra számítanánk, hogy a betonon loccsan szét a fejük. Talán, ha így végződött volna, vagy egy páros lábtöréssel, láthattunk volna valami emlékezeteset is.

-Zé-