A Repülés Elmélete

The Theory of Flight 1998

Az emberek úgy pörögnek a civilizációban, mint valami mókuskerékben, és noha ez megszokott körülmény, időről időre vakációzni megyünk, vagy megnézünk egy-egy "kispados" filmet, hiszen szórakoztató tud lenni olyan embereket látni, akik éppen most, legalább egy pici időre "kiszálltak".

A legtöbb ember életében előfordul bizonyos időközönként, hogy "kiszáll", és ilyenkor persze nem annyira vidám, mint általában, de ez a kiszállás gyakran azzal egyértelmű, hogy valaki nemcsak kiszáll, hanem ki is dugja a fejét az áramlásból, a hétköznapok sodrából, és kicsit felülről, kívülről látja a dolgokat, ami aztán majd ismét meghozza a kedvét, hogy újult erővel visszatérjen a pályára a versenyzők közé. Az amerikaiak számára ennek a kiszállásnak a leghétköznapibb formája a pszichiáter, de vannak olyan szerencsés alkatok, illetve alkotók, akiknél a kiszállás például egy új mű létrehozását jelenti. Semmilyen erre vonatkozó adatunk nincs, de talán okunk van feltételezni, hogy Michael Stipe, (REM) nem lehetett éppen a legjobb hangulatban, amikor egykor a "Shiny happy people" c. számot írta. Bizonyára éppen egy totál melankolikus hangulatban lehetett, amit joggal becézhetünk "depis"-nek, és esetleg egyfajta céltalanság érzés is rátelepedhetett, hogy "egyáltalán minek és miről szól ez az egész", és ott ült egy kanapén, és monoton pengetett, és hozzá egy minimál-szöveget dúdolt, a sok-sok vidám és boldog emberről, és abban a pillanatban nyilván volt benne egy nagy adag cinizmus is. (De ezt csak gondoljuk). De aztán esetleg valamelyik haverja felhívta, vagy beállított hozzá, vagy látott a tévéje képernyőjén egy jó reklámot, szóval kapott egy impulzust, és ráharapott az új számra, és megírta hozzá a többi szöveget is, mi pedig az MTV képernyőjén egy egész nyáron keresztül élvezhettük azt, amit ő pont akkor nem élvezett, amikor írta: a sok vidám ember társaságát, illetve az életlendületet.

Mindez csak feltételezés, és csak azért került ide, mert a film főszereplője Richard (Kenneth Branagh), is egy hosszabb-rövidebb időt kispadon kényszerül tölteni. És mivel a film íróját is szintén Richard-nak hívják, gondolhatjuk, hogy a történet önéletrajzi ihletésű, illetve, hogy az író egy rossz napjának jól sikerült ötlete alapján jött lére, hiszen az a legritkább, hogy valaki a saját nevét adja a főhősének, akár az írási folyamat elején, akár utólag teszi ezt. Richard épp nincs a toppon a film elején, de közben mégis magasan van, egy hatalmas épület tetején, London belvárosában, pilóta-sapkában és szemüvegben, felkészülve a nagy repülésre, illetve, ugrásra, illetve méginkább zuhanásra. A komplett őrültség állapotában tehát. Aztán megússza a dolgot, és a város 120 nap közmunkára ítéli cserébe a rendbontásért.

Richard-nak nem nagyon van kedve semmiféle munkához, (amint ez ilyen akut esetekben várható), de valamit végül el kell vállalnia, és végül egy tolószékes, halálos beteg lány ápolását kapja meg, és vállalja el feladatként, akit a Harcosok Klubja Helena Bohnam Carter-e alakít.
Ez persze nem egy olyan fordulat, mint amilyen az lenne, hogy "ekkor összetalálkozik egy régi évfolyamtársával, aki most pont egy saját légitársaságot üzemeltet, és szüksége van valakire". Ez a fordulat érthető, hiszen Richard bármit szeretne, csak nem valami hétköznapit, és Jane, a tolószékes lány egészen excentrikus viselkedésű. Tulajdonképpen az eddigi összes ápolóját és ápolónőjét elüldözte a jólirányított durva mondataival, amiket szegény már alig bír kimondani, mivel az állapota már annak a küszöbét súrolja, hogy csak géppel képes beszélni.

Jane viselkedése is maximálisan érthető, hiszen nem mindig volt tolószékben, pár éve még egy csinos és két lábon járó egészséges lány volt, egy a sok közül. És csak azért, mert egy tragikus és visszafordíthatatlan betegség megtámadta őt, még nem hajlandó lemondani arról, ami ő, nem hajlandó elviselni, hogy valaki főállásban direkt szépen, sőt esetleg jól tagoltan, vagy hangosabban beszéljen hozzá, minden kérdésére igent mondjon, és a jóságos mosoly sose fagyjon le az arcáról, csak azért, mert Jane többé már nem egy egészséges ember. Egyszóval a két excentrikus egyéniség most jól egymásra talál, 120 napra, vagy ameddig Jane élete még tart.

A film szerencsére megtalálta a megfelelő hangot, és nem alkalmaz "nyálas" vagy "direkt jófej" stílust, és tulajdonképpen még humoros is. Persze a humor forrása nem az, hogy például Richard előző barátnője "milyen buta, és nem érzékeli az élet fontosabb dolgait, amit Richard viszont kristálytisztán lát", nem, szerencsére nem talál meg minket ilyennel ez a film. Ehelyett, mint a régi szép időkben, olyanokon nevetünk, amikor valaki fenékre esik, illetve azon, hogy Richard mennyire béna, illetve hogy mennyire rossz passzban van, amikor például harisnyával a fején beront egy bankba, és még egy puska is van nála, és persze pont az ex barátnőjével találkozik össze, aki egyből felismeri a harisnya ellenére. Jane kitalálja, hogy el akarja veszíteni a szüzességét, ami mondjuk már kicsit húzósabb eleme a filmnek, de nincs mit tenni, ez is benne van, és szerencsére ez sem végzetesen morbid, mivel Jane-nek joga van hozzá, hogy ezt akarja, és ha mi morbidnak neveznénk, ezt a jogát próbálnánk meg elvenni tőle. Két kelepcébe került embert láthatunk, rendes, és ahhoz képest szórakoztató formában, és talán mondani sem kell, több száz métert fognak együtt repülni az elröppent Richard repülőjén. Richardnak normális esetben azt tanácsolnánk, hogy inkább modellezzen, vagy gyűjtsön egy rendes repülőre, de most mégsem tesszük, mivel jót tett a filmnek, hogy Richard ennyire béna volt.

-zé-