Isteni Játék
Phörpa (The Cup) 1999

Kicsit tanmese a megértésről, kicsit bepillantás egy egzotikus kultúra mindennapjaiba, kicsit óda a foci szeretetéről, kicsit lírai történet egy világtól elzárt világról, a Bhutan-i filmben, Tibeti nyelven.

Tulajdonképpen nagyon egyszerű történetet mond el az Isteni Játék. Egy Indiában működő tibeti kolostor fiatal szerzetesei a 14 éves Orgyan lelkesedésétől hajtva a kolostorból kiszökdösve izgulják végig az 1998-as foci VB-t a falu egyetlen fekete-fehér tévéjén. Egyszer azonban lebuknak, nincs több szökés, és kénytelenek kitalálni valamit, hogy legalább a döntőt megnézhessék. A történet ennyi: keretét a fiatal szerzetesek mindennapjai adják. Tanulás, meditáció, főzés, mosás, órai csínyek, barátkozás. Mint a trendi high-school mozikban - fiatalok hétköznapjai-, csak lányok nincsenek. Nem is nagyon hiányoznak. A fiúk simán elviszik a történetet: a már említett Orgyan, a kisnövésű, energikus focibolond, aki bárkit bármire rábeszél, és olyan kifejező az arca, mint Jim Carrey-é, csak szerencsére kevesebbet grimaszol, a barátja, aki vele tart bárhova, időnként - sikertelenül- megpróbálva jobb belátásra bírni elszánt kis barátját. Van még rajtuk kívül két új jövevény, Kínából menekültek át a zöldhatáron, hogy tibetiül folytathassák tanulmányaikat, és néha el-elfogja őket a honvágy, a folyton alvó kövérkés srác, és a szakács, aki a vajas teát készíti reggelenként, meg a többiek...

A történet 95%-ig valós történetre épül, bár jó pár évvel ezelőttire. (A 98-as vébére csak áttették a sztorit, hogy aktuálisabb legyen.) A rendező nem árul el erről többet, lehet találgatni, hogy mi mozgathatta meg 15-20-30 évvel ezelőtt annyira a szerzetesek fantáziáját: Egy olimpia? A Miss Universe választás? A holdraszállás? Másrészt viszont a szereplők igaziból egy buddhista kolostor szerzetesei, akiknek semmiféle színészi előképzettségük nincsen (sőt, legtöbbjük nem is tud angolul, holott a forgatókönyv angolul íródott, így a szöveget csak a jelenet felvétele előtt kapták meg szóban). A rendező (Khyentse Norbu) maga is szerzetes, ahogyan Geko, a a filmbeli tanár-szellemi vezető is (és ráadásul a valóságban a főszereplő Orgyan apja, biztos a génjeikben van a színészi tehetség).

Csak a sminkesek világiak, meg stábbüfé. A legtöbb jelenetet elég volt egyszer felvenni, hiába, a színész-szerzetesek fegyelmezett népség. De valahogy mintha az olyan szavak, mint fegyelem, rend, hierarchia, szabály, törvény nem azt jelentenék a filmben, amit nekünk itt a nyugati kultúra parás világában: kényszert, büntetést, hideg, kemény, riasztó dolgokat, ami elől csak megszökni érdemes. Itt valahogy minden kevésbé parás.

Bár a két kultúra találkozása folyamatosan jelen van a filmben, az egész mégsem arról szól, hogy hogyan ütközik össze a kolostor világa a nyugatival. Mert azért ez utóbbi persze csak-csak eléri a Himalája tövében megbújó falucskát is. A szerzetesek lámpafénynél tanulnak, és simán működésbe lövik a műholdat, magazinokból kivágott képekkel díszítik kamrájuk falát, traktort vezetnek, bár valamiért golyóstoll helyett mártogatós tollat használnak, amit nem értek, mert a golyóstoll a gyarmatosítók kedvenc szóróajándéka amióta csak feltalálták, még a rágóguminál is népszerűbb, biztos mert tovább tart elrágni. Továbbá kiderül, hogy tibeti nyelven a döntőt final-nak, a fekete-fehér tévét pedig black and white-nak mondják...

Talán a buddhista vallás lefegyverző szelídsége teszi, hogy a filmből hiányoznak az összeütközések, a dolgok valahogy maguktól megoldódnak. Így tűnik legalábbis elsőre. Ha pénz kell a tévékölcsönzésre, kérnek a többiektől, ha több kell, kérnek még, ha vétettek a szabályok ellen, büntetésből közmunkát kapnak, amit megcsinálnak zúgolódás nélkül, ha kérnek valamit az apáttól, az megértően megengedi. Belegondolva aztán kiderül, hogy ez az egyszerűség már a végeredménye valaminek, csak a kimondott dolgok szintjén ilyen magától értetődő: valójában attól működik ilyen simán ez a világ, hogy nem a versenyszellem hajtja, hogy az agresszivitás szinte teljesen hiányzik a figurákból. Meg attól, hogy - bár nem beszélnek róla -, de mélyen ismerik és elfogadják egymást. Rosszul hangzik leírva, de a bölcsesség és a megértő szeretet működteti ezt a világot.

Ráadásul csodaszép képek vannak a filmben. Hihetetlen hegyek övezik a kolostort, a felkelő és lemenő nap mögöttük minden nap külön élmény lehet, a szerzetesek csodálatos színek között élnek: harsogó zöld füvön, bíborszínű ruhákban, napsárga napernyőkkel sétálva meditálnak, a jakvaj törtfehérsége szeplőtelen, a falfestményeken Buddha mosolyog mindentudóan. Egy újabb érv a buddhizmus mellett a hitüket keresgélőknek: biztos, hogy közelebb visz a mindenséghez őt nézni, mint a keresztre szögelt Krisztus fájdalmas arcát. Vagy legalábbis megnyugtatóbb.

A legszebb pedig, ahogy a tibeti-kínai viszony aktuálpolitikai kérdéseit a rendező nem hozza be a filmbe. Pedig lenne mit: amikor Kína elfoglalta Tibetet, a lakosság egyötödét, 1,2 millió embert mészároltak le, több, mint 10.000 kolostort pusztítottak el, és Tibet területén ma több betelepített kínai él, mint tibeti: a kínaiak mindent elvettek a tibetiektől: alapvető emberi jogaikat, a szabadságot, az életüket, a nyelvüket, a vallásukat, - és mégis, a filmben mindössze annyi hangzik el, hogy: "Az egyetlen jó, ami a kínaiaktól kaptunk, a rizs". És a film utolsó mondata: "A kínai rizs pedig még mindig ott van Tibetben". Fair play díj.

-Engra Wing-