Mission Impossible 2. 2000

Újra támad a 60-as és a 70-es évek, egy újabb lehetetlen misszió formájában,Tom Cruise és társproducere, Paula Wagner erőfeszítései nyomán. Talán még emlékszünk rá, amikor 95-96-ban arról értesülhettünk, hogy Tom Cruise újra kívánja éleszteni a tévésorozatot mozivásznon, aztán megjelent a trailer, amiben Tom Cruise egy robogó vonat tetején kapaszkodik, Jean Reno-val, illetve egy harcias helikopterrel a nyomában. És aztán megjelent a film, Prága, az összes ügynök csapdába kerül egy baljóslatú éjszakán, a nő (Kristin Scott Thomas) a vasrácsos kapu mögött ugyancsak nincs biztonságban, pedig Tom Cruise-hoz, illetve (Ethan Hunt-hoz) ő állt legközelebb. És akkor lapozzunk, és Tom Cruise egy sziklán kapaszkodik, és saját maga csinálja a veszélyes jelenetet, és ezt a trailert már hónapok óta láthatjuk felbukkanni a mozikban, és nem is olyan lassan megfogalmazódik bennünk a vágy, hogy majd amikor adják, azért biztos, ami biztos, megnézzük, mert izgalmas és látványos filmnek ígérkezik, olyannak, amire úgy gondolhatunk, hogy "csak dőlj hátra és nézz", olyannak, amire úgy gondolhatunk, hogy rendes, egész estés film, ami után esetleg nem kell rákattanni az HBO-ra, vagy valamelyik videótékára.

Körülbelül ezek az előzményei annak, hogy -az egyes ember szempontjából- egyszercsak ott találjuk magunkat a nézőtéren, és kezdődik a Mission Impossible 2, illetve annak, hogy - a gyártó szempontjából - világszerte tömve vannak a mozik, ahol a Mission Impossible 2-t játsszák.

A filmeknek is megvan a maguk két oldala, filmgyártás és mozinézés, szolgáltatók, és felhasználók, és a filmekre is csak ugyanaz igaz, mint minden más termékre, nem feltétlenül a kimagasló élvezeti érték, vagy minőség a fontos, hanem inkább az, hogy minden háztartásban szükségszerűen ott legyen, (legjobb dolga ebből a szempontból például egy vízszolgáltatónak van). A Mission Impossible-széria esetében is körülbelül ez a nagy helyzet. Az, hogy mennyire emlékezetes, mennyire kifinomult a film, másodlagos kérdés, "elég csupán" az, hogy mindenki megnézze egyszer - a Föld nevű bolygón. Persze ezt elérni egyáltalán nem könnyű, kellenek hozzá bizonyos elemek, amiket kevés más filmben lehet látni. Ilyenek a drága akciók, drága helyszínek, statiszták, drága forgatási napok, (sok-sok felvétel egy-egy helyen), és drága utómunkák. Ja, és még egy apróság: fontos, hogy ezek a drága dolgok jól is nézzenek ki, hogy a film a "szem rágógumija" (illetve popcorn-ja) státuszt rendesen be tudja tölteni.
125 millió dollárt nagyon ügyetlenül is el lehet költeni, de a Mission Impossible 2 ügyes volt, és a nyitó hétvégén 70 millió dollárt (!) csinált, ezzel lekörözve a Baljós Árnyakat is, már ami a nyitóhétvégét jelenti. Összbevételben sem rossz, hiszen jelen pillanatban 199 milliónál tart, csak az USA-ban, és valószínűleg az Armageddont is meg tudja előzni, és ha nem hagy drasztikusan alább az MI-2 lelkesedés, akár a Terminátor 2.-t is, amely után már a Kicsikém következik, a maga 205 milliójával. Természetesen a Kicsikém a 33 milliós költségvetésével kicsit jobban örülhet, és nyilván egy sokkal maradandóbb film is, de a jegybevételek nem abból adódnak össze, hogy egy-egy filmet sokan sokszor is megnéznek, hanem az egyszerű, egyszer használatos, eldobhatós fogyasztási forma révén.

A Mission Impossible 2 tehát abszolút sikeresnek mondható, már csak az az egy aprócska kérdés marad, hogy mennyire jelent jó szórakozást. A szórakozás is olyan azonban, hogy nem mindig ugyanaz szórakoztat minket, ugyanúgy szórakozás például a nagyszerű Tiszta Románc, vagy az Ötödik Elem, vagy a Nyomás (GO!), mint gyakorlatilag bármi, amin a szemünket egy-két órán át legeltetjük, és közben jól érezzük magunkat, holott az agyunkban közel sem ugyanazok a folyamatok játszódnak le. Ezzel együtt, csak magunkat "okolhatjuk" azért, hogy a Mission Impossible 2-re befizettünk, és nincs is semmi okunk a panaszra, mert gyakorlatilag pontosan azt kaptuk, amire számítottunk, de lássuk, egészen pontosan mit is?

Ethan Hunt különleges ügynök, éppen vakációját tölti, ott mászkál a sziklákon, sőt függeszkedik, és nagyon jó a zene alkalmazása is, mert csak a háttérben szól, mint valami rádió, és ugyanúgy halljuk Ethan Hunt szívdobogását, mint magát a számot, vagy a sziklákba kapaszkodó Tom Cruise kezek által csapott apró zajokat a hatalmas nagy térben. Ez idáig tökéletes, a nézőnek hirtelen eszébejut az összes jó emléke John Woo-val kapcsolatban, és nekilát ellazultan várakozni a film folytatására. Ekkor azonban Ethan Hunt kap egy üzenetet, hogy jelentkezzen szolgálatra, mert van egy ügy, amit meg kell oldania, és itt kicsit leülnek a dolgok. Cruise megjelenik Anthony Hopkins titkos irodájában, ahol a borzasztóan unalmas életet élő főnökétől megtudja, hogy mi a feladat. Röpködnek a görög mitológiai nevek, a körmönfont mondatok, míg végül megtudjuk, hogy valami vírust loptak el, aminek van valami ellenszere is, és hogy a terroristák arra készülnek, hogy ezt a vírust bedobják az emberek közé, hogy az ellenvírusból jókora pénzt csinálhassanak. Az akciófilmek fontos eleme az "expozíció", (gyakorlatilag: magyarázat, illetve valaminek a bevezetése a néző tudatába), amelyből megtudjuk, hogy ki kivel van, mi a szitu, mik az alkalmazott technikai vívmányok. Vannak nagyon elegáns expozíciók, például az Időzsaru-ban bejön egy ügynök, és azt mondja, "hallottak már mindannyian az időutazásról, nos, hagyjuk a tudományos bla-bla-t, a lényeg, hogy ez a dolog már létezik". Ez az expozíciók gyöngye, ugyanolyan jó, mint az Austin Powers-eké, ezekhez képest a Végképp Eltörölni szuper-mágneses elven működő csodafegyverét már csak viszonylag bonyolultan sikerült bevezetni, de legalább az is tömör volt. Itt a vírus és ellenszerének a bevezetése, "expozíciója" botrányosan rosszul sikerült, kész csoda, ha valaki elsőre vágta, hogy miről is van szó, és mellesleg később még egyszer elmesélik nekünk ugyanezt, egyszerűbben, hogy tényleg levegyük, hogy mi a lényeg.

Ezután belecsöppenünk egy 70-es éveket idéző jelenetsorba, amelyben Ethan Hunt becserkészi a küldetéséhez fontos külsős személyt, Nyah Hall-t (Thandie Newton), a tehetséges tolvajlányt, amely becserkészés során flamenco táncosnők táncát is megcsodálhatjuk, élvezhetjük cipőik koppanását összevágva a settenkedő, tolvajlani készülő Nyah-t mutató felvételekkel. Vajon mit akar ellopni? Csak nem valami nyakéket? Ó igen, de nem számít, mert Ethan Hunt is ott terem, és máris egy fürdőkádban találják magukat, teljes testi közelségben. Ezután következik egy autózásos jelenet, (amit a 70-es évek francia és egyéb nemzetiségű kalandfilmjeiben szintén sokszor megízlelhettünk), amelyből kiderül, hogy nemcsak Ethan Hunt, de Nyah Hall is remek autóval rendelkezik, és mindketten imádják a sebességet. Nyah majdnem belehal ebbe az autós balettbe, de Ethan megmenti, és szerelmesek lesznek, szinte szavak, (konkrét dialógusok nélkül). A problémát csak az jelenti majd, hogy Nyah-ra nem azért van szüksége az ügynökségnek, mert tolvaj, hanem mert nő, és mert a vírus-garázda terrorista ex-csaja, akinek a hálószobájába most be kell épülnie. A terroristát, Sean Ambrose-t Dougray Scott alakítja, aki tényleg skót, és effektíve is skót akcentussal beszél. A filmben hemzsegnek az akcentusok, Nyah például Wales-it használ, de mindközül a legjobb Sean Ambrose fősegédjének, Hugh Stamp (Richard Roxbourgh) a Dél Afrikai akcentusa.

Ha már a Stamp nevű karakternél tartunk, a film másik gyengesége például a szereplők bemutatása. Amikor Nyah-t odaszállítják a terroristák főhadiszállására, Sean Ambrose várja, Stamp pedig az emeletről figyeli, ahogy a lány mezítláb, szinte minden csomag nélkül lépked az ex-pasija, a véreskezű és félelmetes terrorista felé. Egy baj van csak, hogy Stamp, aki fentről nézi a dolgokat, sokkal félelmetesebb, mint Sean Ambrose, és így elsőre nem is tudjuk, hogy ki kicsoda, plusz az erőviszonyok is furák, mert azt hisszük, hogy Stamp az igazi főnök, és Sean csak bedolgozik neki. Ezért is szükségszerű egy olyan jelenet, amelyben Sean egy mozdulattal térdre kényszeríti Stamp-et, amiért valamit beszólt a csajra, akit Sean még mindig szeret.

Sean egyébként csak hírből véreskezű, mert gyakorlatilag semmi durvaságot nem csinál, miközben az akciófilmekben alapszükséglet, hogy az elején megérezzük, milyen sötét és gonosz erővel kell számolnunk a negatív hős személyében. Sean szerepe leginkább abban merül ki, hogy ész nélkül szerelmes Nyah-ba, és miután rájön, hogy a lány csak hírszerzés céljából parkolt le nála, leginkább csak nedves szemekkel látjuk, amint sóváran néz a lányra. Ezalatt Ethan barátunk már hivatalosan szerelmes Nyah-ba, (a film eleji pár 70-es évek stílusú jelenet miatt), és alig várja, hogy végre ismét együtt lehessenek (miután a lány az ő utasítására Sean-nal már eleget volt).

Tom Cruise tehát nemcsak az ügy érdekében harcol, hanem a szerelméért is, és ennek érdekében bevet mindent, amit szokás, a Mission Impossible-re jellemző vicces maszkoktól, a már bevált dróton függeszkedő akrobatikus lebegésein keresztül mindent. Fura azonban, hogy Tom Cruise háttércsapata nagyon béna, és nagyon hangsúlytalan. Wing Rhames legalább még úgy néz ki, mintha, bár éppen az ő rádión való beszélgetései a legidegesítőbbek, illetve, mivel ebben a filmen semmi nem idegesítő, inkább a legnevetségesebbek. "Siess, Ethan, már csak 8 másodperc, 7, 6, 5, 4, 3, 2, siess, fiú, sikerült!!". Az állítólagos csapat harmadik tagja pedig már direkt olyan, mintha egy francia vígjátékból szökött volna át ide. Egyszóval mindent Ethan csinál, mintha valami James Bond-nak képzelné magát. Ez a rendezés egyik legnagyobb hibája egyébként, hogy Ethan teljesen olyan, mint valami aranyifjú James Bond, (különösen a film eleje miatt). Hiba persze az is, hogy Mr. Woo kicsit beismételte magát, a galambok szerepeltetésével, amit az Ál/Arc-ból mentett át még egy plusz körre. De ugyanígy hiba az is, hogy nagyon sok helyen lehetett nevetni, (beleértve a film nagy leszámolás-jelenetének legforróbb, legutolsó képsorát), mégpedig úgy, hogy semmi utalás nem történt arra a rendezés részéről, hogy ez most itt vicces akar lenni, és nem komoly.
Pedig imádjuk Woo-t, nagyon tehetséges rendező. Tudja, hogy az akciófilm egy teljesen más műfaj, itt nem szerénykedni kel, hanem gátlástalanul elkápráztatni a nézőket, itt nem az a cél, hogy a néző finoman kövesse a film cselekményének minden apró fonalát, rezdülését, hanem, hogy mint a hullámvasútban, egyik jelenetből zuhanjunk a másikba. Woo tudja azt is, hogy a nézők szkeptikusak az akciófilmekkel, illetve azokon belül is az akciókkal, nem hisznek el mindent automatikusan, noha pont azt várják, hogy elcsavarják a fejüket, hogy átverjék őket. Woo tudja, hogy amikor a nézők ara panaszkodnak, hogy "ez és ez a jelenet nem volt reális", akkor nem a valóságot kérik számon, hanem azokat az íratlan törvényeket, amelyek alapján az akciófilmek történnek, és Woo jól ismeri ezeket a törvényeket. Tudja, hogyan kell egyenlő erőviszonyokat teremteni a pozitív és a negatív főhős közt, tudja, hogy hogy kell egy-egy robbanást éppen megúsznia a főszereplőknek, tudja, hogyan lesz "hihető", hogy egy főhős 13 másikat legyőz, és a többi. Woo tud hunyorítva nézni, és azt látni, amit majd a néző fog, és úgy, és olyan lelki és elmeállapotban, amilyenben a néző lesz a filmnek az adott pontján. Röviden, Woo ismeri a játékszabályokat, melyek közül a legelső az, hogy az akciófilm játék.
Ezzel együtt Woo, mint rendező nem igazán tudta kézbentartani a film egészét, a filmet bevezető feliratok, és alattuk a James Bond-kaliberű grafikák például abszolúte nem illeszkedtek a pár perccel későbbi belassult Anthony Hopkins-os jelenethez. És a film szerény, és szerény szótagszámú dialógusait sem sikerült rendesen vászonra vinnie, valahányszor egy-egy színész benyomja az egymondatát, olyan, mintha egy B-kategóriás akciófilm lenne. És a vágásra sem tudott hatással lenni, mert a film egyik forró akció "gegjét" például három kamera-állásból is bejátszották, ami nem volt jó, ilyet a gyengébb filmekben szokás leginkább, vagy legalább is csak a nagyobb akció-gegeknél, mármint hiába nehéz megcsinálni, hogy az egyik motor elrepül a másik felett, ez a néző számára nem akkora dobás, hogy három kameraállásból egymás után bevágják. Szintén vágás-probléma, ahol a rendező is közbeléphetett volna, hogy amikor éppen azt hisszük, hogy Tom Cruise most meghal, egy teljesen patetikus zenét hallunk, miközben mi nézők egyetlen film közepén sem hinnénk el, hogy a főszereplő meghalt. Woo-val kapcsolatban egyébként azt gondoljuk, hogy Tom Cruise-nak (mint fő-producernek) valószínűleg túl nagy befolyása volt a forgatókönyv, és annak összes apró részlete felett, és Tom Cruise, ugye megszállott Mission Impossible-rajongó, John Woo viszont lehet, hogy egyáltalán nem érti és nem értékeli sokra ezt az egykori tévésorozatot, és csak úgy volt vele, hogy "megteszek mindent, és úgy fogom fel, mintha egy rendes akciófilm lenne". Persze, ez csak feltételezés.

A film üzleti értelemben tökéletes, és ezért le a kalappal Tom Cruise előtt, aki ráadásul remek színész, hiába nem kedveljük, és a nézők sem panaszkodnak, akkor sem, ha nem ér fülig a szájuk. Egyébként ez sem igaz, mert nagyon sokat nevettek, és az sem baj, hogy pont a komolynak tűnő részeken, mert a végén nevetve tapsolták meg a filmet, mert simán átlátták, hogy ez egy nagydarab vicces film, sőt nem is film, hanem egy Mission Impossible.

-joey tribiani-