A Tanú Szeme
The Eye of the Beholder 1999

Ha operába megy az ember, előzékenységből lepasszolnak neki egy librettót, csak, hogy tudja követni az eseményeket. A filmeknél kicsit más a helyzet, mert azok "beépített librettóval" dolgoznak. A film elején teljesen üres fejjel ülsz be, és minden szükséges információt csak úgy kaphatsz meg, hogy az a történetbe bele van építve. Plusz infóknak nincs helyük, ráadásul a mozikban sötétebb van, mint az operaházakban, így még ha nálad is lenne egy prospektus, akkor sem tudnád használni. Az egész egy olyan kaland, mintha elsétálna melletted valaki az utcán, és te véletlenül elcsípnél egy szót a beszélgetéséből, majd kisvártatva azon kapod magad, hogy már te is ebben a történetben utazol.
A Tanú Szeme ehhez képest mintha kevésbé venné komolyan az információ-adagolás problémáját, csak nézed, és nézed, de folyamatosan kívül maradsz. Hogy jöhet ez létre napjainkban?

Elég egyszerűen, ezt mondják úgy, hogy sokat akart a szarka. Mielőtt egy film elkészül, nyilván sokat kell róla beszélni, hogy ez és ez lesz benne, ennek és ennek a karakternek ilyen és ilyen a múltja, amikor pedig meglátja a nőt, ez és ez játszódik le benne. Amikor azonban már konkrétan a forgatókönyvről, vagy a forgatásról van szó, egy csomó dolognak máris nincs helye. Ha Ewan McGregor meglátja a fantasztikus Ashley Judd-ot, az lassítható, zenével alátámasztható, meg minden, de végülis mégiscsak annyit látunk, hogy egy férfi megpillant egy nőt. Körülbelül így kezdődik a Tanú Szeme. Előtte megtudjuk, hogy valamiféle megfigyelés specialistaként dolgozik, távcsöves puska helyett távcsöves puskára szerelt kamerát és puskamikrofont használ, otthon van a komputerek világában, éjjel-nappal a neten lóg, azon keresztül csinál mindent, és ráadásul nem is a saját szakállára, hanem folyton valami komoly cég kötelékében.

Így történik, hogy amikor az egyik nagymenő (ötven körüli mellékszereplő) fiát követni kell, Ewan McGregor, akit a filmben egyszerűen csak Eye-ként neveznek, a nyomába ered, és rövidesen komoly felvételeket is sikerül róla készítenie, láthatjuk például, amint a fickó térdel, egy nő beköti a szemét, és ha nem is jégcsákánnyal, de a célnak hasonlóan megfelelő konyhakéssel sokszorosan halálra szurkálja. Az irgalmatlan nőszemély nem más, mint Ashley Judd, aki hiába vesz fel parókákat, behunyt szemmel is bárki felismeri, például a hangjáról. "Eye" teszi a dolgát, megpróbál telefonon segítséget kérni, a nőt köröztetni, (mentőkre már úgysincs szükség), de sajnos, véletlenül összetörik a profi mobilja, így egy egész napot csúszik a dolog. De még ha nem is csúszna, "Eye" akkor sem gondolná komolyan ezt a köröztetést, hiszen egyszer, egy könyvtárban, vagy egy múzeumban már megpillantotta a nőt, és valami miatt egy egész életre szóló benyomást kapott tőle.

Ez bizony a kő kemény 80-as évek, és minden kor, ami az előtt volt, amikor egy-egy pillantás tényleg elég volt ahhoz, hogy a két főszereplő felismerje egymásban az igazit, vagy legalább egyik a másikban. Utána, hiába gyilkol meg a nő hideg vérrel és bestiálisan valakit, a férfi a szőnyeg alá söpri az egészet, és fejébe veszi, hogy a végzet hozta őket össze. Szerencsére a 80-as évek vége óta mindenki tudja, hogy a túlélés legfontosabb pillére, hogy ne legyenek előfeltételezéseink, és hogy bármit bármikor megkérdőjelezhessünk. Ez napjaink integrált világában tényleg kulcsfontosságú, és minden jól működő rendszert úgy építenek ki, hogy a veszélyt jelentő hibák még akkor is fennakadjanak a biztonsági rutinok hálóin, ha már bekerültek a rendszerbe. Ha a haverok, buli, Fanta című reklámfilm bármelyik egyszerű, szórakozni és boldogulni vágyó karaktere Ewan McGregor helyébe került volna, élből feltette volna magának a kérdést, hogy vajon tényleg akar-e ezzel a nővel haverkodni, vagy esetleg itt kiszáll a történetből, és a többit megnézi a tévében, (a híradóban).

A Priscilla, A Sivatag Királynője írójának és rendezőjének új filmje persze nem csupán ezekből a sebekből vérzik. A legnagyobb hibája, hogy nagyon sok hulladékkal dolgozik. A film elején például, hogy "Eye" elmeállapotát ábrázolja, azt mutatja a film, hogy "Eye" folyton a kislányával beszélget, amiről először azt gondoljuk, végre egy jó apuka, aki még a munkába is magával viszi a gyereket, de aztán kiderül, hogy a kislány valójában nincs is ott, hanem csak "Eye" képzeli oda. Ekkor felmerül a kérdés, hogy vajon autóbalesetben, vagy hogy veszíthette el, de ere csak a film vége felé kapunk választ, viszont ez a válasz azért nem kielégítő, mert csak úgy tekinthetjük, hogy "Eye" "saját bevallása szerint", és ugye, az elmeállapotot ilyenkor figyelembe kell venni. Így az egész kislányos történet egy szinte feleslegesen felvetett fonal, vagy ha nem az, akkor meg az a kérdés, hogy a kezdetben oly engedelmes kislány miért kezd apja idegeire menni, és hogy az apja, aki mindennél, (de az anyjánál, akit nem is látunk, feltétlenül) jobban szereti őt, miért hagyja ott egyszercsak? A filmeknél fontos az info adagolása, és az is lényeges, hogy az olyan jelenetek, amik direkt az info-szállítás miatt kerültek be a filmbe, se képezzenek elvarratlan szálakat, mert az hulladékként jelentkezik a végén.

A másik szál, ami szintén eléggé elvarratlan, az Joanna egykori nevelőtisztje, egy idős nő, aki parókát hord, és szintén Gitannes-t szív, és aki arra nevelte, hogy egyetlen férfit se engedjen fizikailag közel magához. Megismerkedünk ugyanis ezzel a nővel, és csak azt tudjuk meg, hogy szereti Joanna-t, és hogy az egykori 12 hónapos letöltendő büntetését sokallta "azért a kis bolt lopásért". Aztán ennyi, és legközelebb akkor látjuk, amikor az FBI emberei ott ülnek egy alaszkai lebujban, magukkal citálva a nevelőnőt, és arra kérik, hogy szóljon, hogyha felismeri a pincérnőben Joanna-t. Ez is ugyanolyan vicces jelenet, mint az a Jim Beam reklám, amiben megpróbálnak újlenyomatot venni egy fickótól, de az valami zsíroldó folyadékba pöcköli a poharat, mondván, hogy "ez nem Jim Beam", és ezzel a művelet meg is hiúsul. Hiszen, ha az FBI meg akarná tudni, hogy a pultosnő tényleg Joanna-e, egyszerűen magukkal vihetnék, legfeljebb a végén azt mondják, hogy bocs, és újlenyomatok, vagy akár DNS teszt alapján ők is felfedezhetnék, hogy Joanna egyenlő sajátmagával, ahogyan ezt a műveletet "Eye" asszisztense segítségével is elvégeztette se perc alatt.

Mindenesetre elég érdekes film, hiszen az abszolút abszurd történet végén azon kapjuk magunkat, hogy annak drukkolunk, hogy ez a gyilkos nőszemély, akinek nyilván orvosra van szüksége, és akit nyilván nem lehet az emberek közé engedni, (akár az ő hibája, akár nem, hogy ilyen nővé vált), és "Eye" egymásra találjanak, és túléljék a küzdelmet. Ezt a drukkolást egyébként a film befejeztével is lazán folytathatjuk, mert az egyik elvarratlan szál éppen az, hogy mi történik, az FBI alaszkai próbálkozása után, ott, a jég hátán, véresen komoly arccal.

Sokkal jobb lett volna ez a film, ha a kislány valódi, és ha a Priscilla írója és rendezője bízik abban, hogy Ashley Judd nonsztop megfigyelése akkor is izgalmas, ha az első randiján nem kap elő egy kést.

-floyd-