Amikor kiderül, hogy a cím egyfajta maffia történetre akar utalni, rendesen megkönnyebbülünk, és a film is gyakorlatilag ennek jegyében pereg le nekünk.
Hugh Grant, a decens kiejtésű angol csávó most beházasodik egy maffiózó családjába. A film nehezen indul be, tele van tétova percekkel, amolyan dramaturgiai lyukakkal, de kialakul, és mivel szinkronizált film, a végére teljesen úgy érezheti magát a néző, mintha a tévében nézne valami vicces dolgot.
Jókedv és vidámság tényleg nem idegenek ettől a filmtől, bár, hogy mondjunk valamit, eléggé eklektikus a humora, illetve a története. Mintha csak valami hatvanas, hetvenes években készült filmet látnánk, mondjuk Chevy Chase-szel, a Walt Diesney előadásában. Hugh Grant aukciókon dolgozik, mint árverő, aki a kis kalapáccsal irányítja a dolgokat. Elsőre nem könnyű hova tenni, de mint mondtuk, kialakul.
Hugh Grant-nek van egy barátnője, egy leendő felesége, akinek az apja a maffiózó, ugye. Ez a barátnő, Gina (Jeanne Tripplehorn, akit az elemi ösztön óta például a Ronda Ügy c. filmből ismerünk). Nem néz ki valami nagyon jól, de nem bánjuk, mert a film nem arról akar szólni, hogy Carlize Theron-t akarja egy srác, és közben bejön a képbe a maffia, hanem egy fix, stabil, és meglepetésekkel már nem szolgáló kapcsolatról van szó, vagyis arról, hogy Hugh Grant megismerkedik az apával, és nem arról, hogy elveszi a, lányt. Ha egy Charlize Theron lenne a lány, akkor kevesebb figyelem jutna az apának, és az ugye nem volna jó.
Az apa szerepében James Caan, aki a hatvanas években már aktív színész volt, és ahogy ránézünk, egyből megöli a nyelvünk hegyét egy kikívánkozó filmcím, hogy honnan ismerjük őt ennyire, de ennyire. Akármilyen meglepő, az első, szinte vicces gondolat a jó, ami ilyenkor felmerül: bizony, ő volt Sonny a Keresztapában, Corleone bácsi nagyfia, akit csapdába csaltak, és szitává lőttek. Jó dolog így újra látni őt, egész jó színben van az akkoriban történtekhez képest. Legutóbb a 96-os Végképp Eltörölni-ben láthattuk, ami direkt emlékezetes volt, ő volt Schwarzenegger ellenfele, illetve ellensége, aki ásványvízzel elaltatta az a repülőn, majd végén ott küzdöttek a konténereken. De persze nem lapította szét egy rázuhanó konténer, mert idejében letartóztatták, viszont annál durvábban ment keresztül egy vonat a limuzinon, amiben ő és társai ültek a film legvégén. Érdekes módon James Caan ezt is teljesen ép bőrrel megúszta, kezd is már gyanús lenni, hogy mi folyik ott Hollywoodban ..
A negyven éves Hugh Grant nem először (de reméljük viszonylag utoljára) játssza a sármos angol fiatalembert, aki angol és nem amerikai, aki udvariasan beszél, és könyvárakban ismerős és nem a fegyverek világában. A film komikumát egyértelműen az adja, hogy ez a maffia terén szűz férfi egyszercsak bekerül a maffiózók világágba, és ott mindenféle kulturális keveredéseken, bonyodalmakon megy keresztül.
Vagyis, az előző mondatunkkal lényegében azt állítjuk, hogy a Csak Egy Kis Pánik utánérzéséről, újracsinálásáról van szó. Hát igen, az angolok is érezhetnek néha után... Mi nem bánjuk, különösen, ha jól szórakozunk. Barátságos elődjével, az említett Csak Egy Kis Pánikkal összehasonlítva egyébként jól alulmarad, de ez inkább a Pánik előnye, mint a Keresztapus hátránya.
A Keresztapus tényleg nem egy komoly dobás, nem is egybefüggően jó film, de működik, vagyis ügyesen átmegy a léc alatt. Azt, hogy nem egybefüggő úgy lehet észrevenni, hogy néha teljesen elfelejti az ember, hogy most mit is néz, és hogy nevetni is szokott. Aztán, perceken belül a film ismét erőre kap, és oltja belénk a vidámságot, mintha mi sem történt volna.
A humor terén talán pont ez az időről időre történő "felébredés", vagy hullámokban való néző-támadás lehet az oka, hogy egyszerűen megdöbbentő poénokkal tud előrukkolni, megdöbbentő formában. Amikor két gengszter elmegy hullát elásni a sivatagba, majd összetalálkozik két másik gengszterrel, akik egy kis domb mögött ugyanezt teszik, elmondhatjuk, hogy nagyon súlyos poén támadás ér minket, valóságos offenzíva. Különösen, amikor az egyik csapat megmondta, hogy ki a hullájuk, majd ugyanezt kérdezték a másiktól (Hugh Grant-éktől) akik nyilván nem akarták elárulni, kit csináltak ki. És a csalódott csapat úgy érvel, hogy "de mi is megmondtuk, ki a miénk .., miért nem mondjátok meg ti is?". Leírva persze mindez semmi különös, sőt, lehet, hogy egy bármilyen más (komolyabb) filmben is csak egy futó mondatocska lenne, de itt, a meglepetésszerű felbukkanása miatt egészen komoly hatást tesz a nézőre.
És ha már itt tartunk pont ez az a dolog, ami miatt kifizetjük a jegy árát, és egyben az is, ami miatt megéri ezt tennünk.
A film főproducere Liz Hurley, aki odáig remek munkát végzett, hogy ügyesen találta meg a rést a pajzson, vagyis a betörési lehetőséget az USA piacra, vagyis akkori pasiját, Hugh Grant-et, amely ötlet a Notting Hill százmilliós (!) sikere után eléggé kézenfekvő volt. Innentől viszont értetlenül állunk a női szereplő (Jeanne Tripplehorn) kiválasztása előtt, mert szerintünk miatta, illetve egy "nagyobb izgalmat ígérő" színésznő, vagy egy húzónév hiánya miatt nem tudta megtermelni mind a negyven milliót, amit Hurley és társai ráfordítottak. A Notting Hill szinte dettó ugyanennyi pénzből készült, de ott ott volt Julia Roberts. Ha Liz Hurley "csak" annyit tesz, hogy saját maga játssza el ezt a női szerepet, biztos, hogy legalább másfélszer ekkora lett volna a bevétele. Az viszont, hogy ezt a kézenfekvő lehetőséget miért nem használta ki, így utólag már egyáltalán nem tűnik érdekes kérdésnek, végül is az ő dolga. Elizabeth Hurley-nek ez a második produceri filmje, a 96-os Halálos terápia (Extreme Measures) után, amelyben megintcsak Hugh Grant volt a főszereplő, (úgy látszik ő Liz kedvenc befutója), és amely film megintcsak nem termelte meg a 38 millióját, amibe került. Szinte pimaszságnak tűnik a sors részéről, hogy e két Hugh Grant-es film között készült a Notting Hill, és abban Hurley-nek még csak társ-producerként sem volt módja részt venni.

-inn-